Wesselényi Miklós báró, a magyar reformellenzék egyik vezetője a nemzet emlékezetében „az árvízi hajósként” él Vörösmarty verse nyomán. A hatalmas termetű, bikaerejű férfi már életében legendák hőse lett, Jókai róla mintázta az Egy magyar nábobban a gáncs nélküli politikus, Szentirmay Rudolf alakját.
Wesselényi Miklós, „az árvízi hajós” 225 éve, 1796. december 30-án született az erdélyi Zsibón. Apja, a „zsibói bölényként” emlegetett idősebb Wesselényi Miklós művelt és tájékozott, ám hirtelen haragú és nyakas főúr volt. Bíróság elé jakobinus összeesküvőként került, börtönbe pedig azért, mert hadjáratot indított egyik szomszédja ellen. Fiát szigorral és nagy elvárásokkal nevelte, nem csak szellemét, de testét-lelkét is pallérozta.
Miklós 1820-tól Széchenyi István gróffal együtt tett nyugat-európai tanulmányutat, s alaposan felkavarta a kontraszt elmaradott hazája és a fejlett nagyvilág között. Hazatérve Zsibón nekilátott a ménes feljavításának, bevezette a váltógazdaságot, sőt Erdély első kisdedóvóját is ő alapította meg. Hírneve párbajai, lovasbravúrjai, vadászkalandjai révén szájról szájra terjedt.
„Aki másban a jót becsüli, maga is jó.”
Az 1825-ben hosszú szünet után ismét összehívott országgyűlésen – nem lévén magyarországi birtoka – csak „hallgató” lehetett. Annál tevékenyebb volt azonban más téren: részt vett a Kaszinó megalapításában, javaslatot tett magyar színház felállítására és létrehozta az első vívókört. 1831-ben az Akadémia tiszteletbeli taggá választotta. Miután Szatmárban birtokhoz jutott, az 1830-as pozsonyi diétán már a felsőtábla tagjaként, a reformmozgalom elismert vezetőjeként tündökölt. Előtérbe kerülését Széchenyi is pártolta, mert úgy vélte: a „hatalmas, méltóságos, királyi tekintetű magyar” alkalmasabb nála erre a szerepre. Wesselényit felszólalásai, 1831-ben írott, de csak két évvel később, külföldön megjelent Balítéletekről című műve az udvar, a jottányi változtatást sem engedő Metternich kancellár célpontjává tették.
1834-ben a Szatmár megyei gyűlésen mondott gyújtó hatású beszédének ürügyén hűtlenségi pert indítottak ellene, aminek büntetése fő- és jószágvesztés is lehetett. Még zajlott az eljárás, amikor bekövetkezett az 1838-as nagy pesti árvíz: Wesselényi a jeges árban önfeláldozóan mentette az embereket, s mindenki szemében hőssé vált, kivéve persze a bécsi udvart.
„Hogy időnk s éltünk a semmit nem tevés léhaságában ne fecséreltessék, ébren kell arra lelki erőnket tartani, s egy méltó cél felé törekedésre magunkat, gyakran kedvünk ellen is, hajtani.” (Wesselényi Miklós: Balítéletekről)
A királyi tábla végül 1839-ben három év börtönre ítélte, fogva tartásának helyéül a budai várbörtönt jelölték ki. Két hónap múlva egyre súlyosbodó szembaja miatt Morvaországba szállították gyógykezelésre, majd 1840-ben kegyelmet kapott, de ártatlanságát nem ismerték el. A börtönből „polgári halottként” került ki, 1844-ben teljesen megvakult. Napjait a politikától távol, Zsibón töltötte, csak egy műve jelent meg, amelyben a nemzeti kérdésben vallott álláspontját összegezte.
1848 áprilisában Pesten beszélt újra nyilvánosan, majd megjelent a Magyarország és Erdély unióját kimondó kolozsvári országgyűlésen. A forradalmat követő események egyre jobban elkeserítették, 1848 szeptemberében külföldre távozott s csak 1850 tavaszán tért haza. A kapcsolataiból számos gyermeke született, akiket sok nemestől eltérően nem titkolt, sőt támogatta őket. Már nagybetegen, 49 éves korában házasodott meg, választottja feltehetően az ápolónője, Lux Anna volt, akitől két gyermeke született. A még csak ötvennégy éves, de vak és megrokkant egészségű Wesselényi út közben tüdőgyulladást kapott és 1850. április 21-én Pesten meghalt.
