180 éve, az 1838. évi pesti árvíz idején Wesselényi Miklós a jeges árban önfeláldozóan mentette az embereket, mindenki szemében hőssé vált, kivéve persze a bécsi udvart.
1838. évi pesti árvíz bizonyította, hogy az ár hatalmas pusztításokat okozhat és az ellene való védekezés szinte lehetetlen. 180 évvel ezelőtt zajlott le az 1838. március 13-18. közötti nagy pesti árvíz.
„A Terézvárost 1838-ban, midőn a Duna kiöntésének veszélye már-már elkerülhetlennek látszott, nem féltették az árvíztől. Egyáltalán az időben egész a döntő perczig csodálatos optimismus uralkodott a pesti lakosság körében. A legroszabb bekövetkezését alig akarta elhinni valaki. Pedig a jég- és vízviszonyok már egész márczius első felében a legroszabbal biztattak. Pest alatt, a Csepelsziget felső csúcsánál óriási jéggát képződött, mely jobbadán a folyam medrének fenekéig ért s az enyhe időjárás folytán megdagadt víz és felső jég lefolyását lehetetlenné tette. Márczius 6-án a 18 lábnyira dagadt folyam már elöntötte Buda alacsonyabban fekvő részeit, 13-án délben pedig, szaporítva azon víz által, mely a kis-oroszi jégtorlasz megtörése folytán szabad lefolyást nyert, 22 1/2 lábnyi magasságot ért el.” (Vasárnapi Ujság 1876. március 12.)
Kisoroszinál átszakadt a jégtorlasz és megindult a felduzzadt ár. Éjjel két órára már elárasztotta a pesti Belvárost, az utcákon kétméteres víz hömpölygött. A Duna 930 centiméter magasan állt. Pestet négy kis sziget kivételével teljesen elborította. A folyó március 18-án tért vissza medrébe. A szomorú mérleg több mint száz halott, mintegy 50 ezren váltak hajléktalanná, miután romba dőlt a pesti házak több mint fele, egynegyedük megrongálódott, Óbudán pedig csak minden nyolcadik ház maradt épségben.
Szervezett mentésről nemigen beszélhetünk, ezért is volt nagy jelentőségű ifj. Wesselényi Miklós, a magyarországi reformellenzék egyik vezetőjének tette: betegen is mentette a pesti polgárokat. Wesselényi március 14-én vetette bele magát a mentési küzdelembe. Naplójában így ír erről:
„Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla sem képes. Az egészének minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alkotna: s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék. A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni, honnan jött, hol volt s hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol hátmögül, hol oldalfelől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségért már reked könyörgéseit. Tízfelé is akarván s kelletvén menni s csak egyfelé mehetni; százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogását hallani, oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni szívetrepesztő. „
Reformkori tevékenysége és az emiatt indult perek következtében hivatalos elismerést csak 1842-ben kapott, amikor Pest díszpolgárává választották. A nép azonban már 1838 áprilisában Wesselényi Miklós melletti rokonszenv-tüntetésbe kezdett, amikor Laborfalvi Róza a Nemzeti Színházban elszavalta Vörösmarty Mihály: Az árvízi hajós című versét.
Az árvíz a lakosokon kívül a város mindennapos életét is veszélyeztette. Például Heckenast Gusztáv könyvkereskedő, könyvkiadó és nyomdatulajdonos üzletét az 1838-as nagy pesti árvíz jórészt elpusztította, ekkor magyar írók siettek a segítségére a Budapesti árvízkönyv című kiadvány jövedelmével, külföldi kollégái pedig elengedték tartozásait. De a város másk ismert nyomdásza, Landerer Lajos is önfeláldozón, élete kockáztatásával ük kockáztatásával mentett meg számos szerencsétlent. „Egy akkor megjelent Emlékkönyv igy szól róla: Landerer Lajos volt az, kit e szomoru napok alatt a legveszélyesebb pontokon lehetett látni és a legszorongatottabbaknak segélyt hozni, ott, hol etnbertömeg egymásba fonódva csüngött a háztetőkön, ott, hol egyes házromok magaslatain egész családok elött tárult fel a bizonyos halál torka ö nem ismervén akadályt, sem veszélyt,düledező falakat megmászott és úszó háztetőkről mentette meg számos felebarátait” – írta a Vasárnapi Újság.
Az árvíz után nem sokkal gyűjtés indult, amiből a Pest környéki falvak éppúgy kivették részüket, mint a birodalom távoli osztrák és cseh tartományai. A helyreállítási munkálatok már 1841-ben befejeződtek, ennek eredményeképp alakult ki a belső kerületek egységes klasszicista városképe. Az árvíz közvetve hatott a folyamszabályozás, az árvízvédelem és városrendezés fejlődésére is.
Az árvízi hősök közül legtöbbünknek elsőként ifj. Wesselényi Miklós báró jut eszünkbe, aki az 1838-as pesti árvíz során a mentési munkákban való részvételéért és helytállásáért, példamutatóan áldozatkész munkájáért kapta az „árvízi hajós” nevet. Az erdélyi férfiú – a „hídember” Széchenyi István gróf évekig legjobb barátja, sok tekintetben harcostársa – többet tett a haza gyarapodásáért, mint kortársai zöme. Nagy lélekjelenlétről és bátorságról tanúságot téve, százakat mentett ki a márciusi jeges árból, amikor 1838-ban a megáradt Duna tengerré változtatta Pestet.
Az árvízi hajós alakját irodalmi, képzőművészeti alkotások őrzik. Ezekben Wesselényi utóéletéről nemigen esik szó, így kevesen tudják, hogy az elárasztott pesti utcák csónakos hőse nem sokkal később egy kemény (bár alighanem szándékosan kiprovokált) beszédéért 1839-40-ben néhány hónap börtönbüntetést szenvedett. Vakon érte meg az 1948-49-es szabadságharcot, s röviddel utána meg is halt.
