Ő alapította meg Erdély első kisdedóvóját, hírneve párbajai, lovasbravúrjai, vadászkalandjai miatt neve szájról szájra terjedt. Wesselényi Miklós politikai író, akadémikus, a magyarországi reformellenzék egyik vezetője, „az árvízi hajós” 165 éve halt meg Pesten.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY: AZ ÁRVIZI HAJÓS
(részlet)
Még jő s megyen hajó;
De ő már nem kiált:
Tűr s várni láttatik
A borzasztó halált.
„Ki él még itt?” riad
Most egy hajós közel,
Sajkája telve bár
Menekvők terhivel.
S még jókor érkezik;
A féltett kőfal áll,
S kihalt remény után
A nő hajóra száll.
Wesselényi Miklós, „az árvízi hajós” 165 éve, 1850. április 21-én halt meg Pesten. 1796. december 30-án született az erdélyi Zsibón. Apja, a „zsibói bölényként” emlegetett idősebb Wesselényi Miklós művelt és tájékozott, de hirtelen haragú, nyakas főúr volt. Bíróság elé jakobinus összeesküvőként került, börtönbe pedig azért, mert hadjáratot indított egyik szomszédja ellen. Fiát szigorral és nagy elvárásokkal nevelte, nemcsak szellemét, hanem testét-lelkét is pallérozta házitanítók révén.
Miklós 1820-tól Széchenyi István gróffal együtt tett nyugat-európai tanulmányutat, alaposan felkavarta a kontraszt elmaradott hazája és a fejlett nagyvilág között. Hazatérve Zsibón nekilátott a ménes állományának feljavításához, bevezette a váltógazdaságot, Erdély első kisdedóvóját is ő alapította meg. Hírneve párbajai, lovasbravúrjai, vadászkalandjai miatt szájról szájra terjedt. Birtokain elsőként szabadította fel parasztjait a jobbágyság alól, saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat tartott nekik a korszerű földművelésről, állattenyésztésről.
Az 1825-ben, hosszú szünet után ismét összehívott országgyűlésen – nem lévén magyarországi birtoka – csak „hallgató” lehetett. Annál tevékenyebb volt más téren: részt vett a Kaszinó megalapításában, magyar színház felállítását javasolta, és létrehozta az első vívókört. 1831-ben az Akadémia tiszteletbeli taggá választotta. Miután Szatmárban birtokot vett, az 1830-as pozsonyi diétán már a felsőtábla tagjaként, a reformmozgalom elismert vezetőjeként szerepelt. A magyar nyelv használatáért szólalt fel, és 50 ezer újoncot kért a magyar hadseregbe. Előtérbe kerülését Széchenyi is pártolta, mert úgy vélte: a „hatalmas, méltóságos, királyi tekintetű magyar” alkalmasabb nála erre a szerepre. Wesselényit felszólalásai, és az 1831-ben írott Balítéletekről című műve az udvar, a jottányi változtatást sem engedő Metternich kancellár célpontjává tették.
“Az árvízi hajós” naplója
1838
(március 13-ikán, kedden)
„Szép nap. A jég körül jártam. Temérdek ember a Duna partján. Csapodival a kaszinó vendéglőben ebédeltem. Ebéd alatt indult meg a jég: darabig csendes méltósággal, robaj nélkül ment, később megállott, s az emberek újra kezdtek rajta járni. Öt órakor megindult s nemsokára tornyosulni kezdett s főni és forrni, a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz már a partján túl lejtett, a kőkorlátoknak már csak tetői látszottak, s helyenként a most csinált ganajgátig terjedt. A bőszült folyam a váci töltést átszakította, de a jég még folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy már kiöntötte mérgét. Én is ezen reményben színházba mentem. Beatrice de Tendát (Bellini operája) adták legelőbb, és Schodelné (a Nemzeti Színház akkori egyetlen európai színvonalú primadonnája) igen szépen énekelt. Még nem volt vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már benn van a városban. A Duna felé siettemben a víz még csak szivárgott át a kisgáton. Hazamenvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már omlott a hullám a Váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig érő vízben lovagolni. – Már a német színház és a Dorottya utca is borítva valának vízzel. Károlyi Györggyel Széchenyi szállására lovagoltunk, onnan ki az országúton a linea felé, ezen még innen értünk oda, hol a víz keresztül száguldott a Therezia- és Józsefváros felé. Azon biztosításra, hogy a víz már száll, visszatértünk s én azon hiedelemben, hogy ezen ijesztéssel s látvány-adással ősz Dunánk be fogja érni, éjfél után hazamentem.”
1834-ben a Szatmár megyei gyűlésen mondott gyújtó hatású beszédének ürügyén hűtlenségi pert indítottak ellene, aminek büntetése fő- és jószágvesztés is lehetett. A perben Kölcsey Ferenc volt a védője. Még zajlott az eljárás, amikor bekövetkezett az 1838-as nagy pesti árvíz. Wesselényi a jeges árban önfeláldozóan mentette az embereket, mindenki szemében hőssé vált, kivéve persze a bécsi udvart.
A királyi tábla végül 1839-ben három év börtönre ítélte, fogva tartásának helyéül a budai várbörtönt jelölték ki. Két hónap múlva egyre súlyosbodó szembaja miatt Morvaországba szállították gyógykezelésre, majd 1840-ben a politikai foglyoknak adott közkegyelem révén ő is szabadult, de ártatlanságát nem ismerték el.
1844-ben teljesen megvakult. Napjait a politikától távol, Zsibón töltötte, csak egy műve jelent meg, amelyben a nemzeti kérdésben vallott álláspontját összegezte. 1848 áprilisában Pesten beszélt újra nyilvánosan, majd megjelent a Magyarország és Erdély unióját kimondó kolozsvári országgyűlésen. A forradalmat követő események egyre jobban elkeserítették, 1848 szeptemberében külföldre távozott az őt odaadóan ápoló feleségével, és csak 1850 tavaszán tért haza. A még csak ötvennégy éves, de vak és betegeskedő férfi útközben tüdőgyulladást kapott, és 1850. április 21-én Pesten meghalt.
„Államférfiak, tudósok, költők, írók bármi sokat írtak légyen Wesselényi Miklósról, nem írhattak eleget, nem annyit, hogy magyar lelkünk megunja a vele való foglalkozást. Érezzük, hogy már neve hallatára felmelegszik egész valónk. Testben, lélekben egyike volt a világ legtökéletesebb embereinek, s mi, öregek, szeretettel gondolunk vissza ifjúságunk ama szép idejére, midőn őt állítottuk magunk elé példaképül, hozzá hasonlók szerettünk volna lenni mind: rettenthetetlen védői a magyar szabadságnak, felemelői az elnyomott osztályoknak, erős karú, bátor szívű mentői a szerencsétleneknek s megtorlói minden sérelemnek, mit idegenek a magyar név becsületén elkövettek.
Biztos mondom, összes nagy magyarjaink közt nincs egyetlen, kinek jelleme, élete tisztább s az ifjú lélekre termékenyítőbb volna, mint Wesselényi Miklós.” (Benedek Elek: Nagy Magyarok)
A nemzet emlékezetében – Vörösmarty verse nyomán – „az árvízi hajósként” él. A hatalmas termetű, bikaerejű férfi már életében legendák hőse lett, Jókai róla mintázta az Egy magyar nábobban a gáncs nélküli politikus, Szentirmay Rudolf alakját.
