„Száll a madár, ágrul ágra, / Száll az ének, szájrul szájra; / Fű kizöldül ó sirhanton, / Bajnok ébred hősi lanton.” A 207 éve született Arany János regéjét gyönyörűen illusztrált diafilmből ismerhetjük meg.
Ősi mondáink krónikás hagyománya szól a 207 éve, 1817. március 2-án Nagyszalontán született Arany János gyönyörű magyar nyelvén.
A regében régi történelmünk és hitvilágunk emlékei lappanganak: a két testvér a régmúlt kettős királyságát, a leányrablás a más nemzetségből való házasodás törvényét. a csodaszarvas pedig eleink istenasszonyát idézi. A kezdő- és záróképek valamint a „Száll a madár” kezdetű szakaszok képei ősi szkíta szarvasminták nyomán készültek
László Gyula gyönyörű rajzaival illusztrált diafilmet minden gyermek számára szívből ajánljuk. Megismerhetik belőle a magyar nép mondai történetét, a képeken pedig megcsodálhatják a korabeli felszereléseket, ruhákat.
Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: a hatalomról való balga lemondása a tragikai mag, ami végül halálához vezet. Etele a hivatott a világ fölötti uralomra, de ennek az a feltétele, hogy képes legyen önmagát legyőzni.
Az idegen Detre ármánya egymás ellen uszítja a két testvért, s így betelik mind Buda, mind pedig a hun nép végzete. Arany tudatosan olyan eposzi hőst alkot, aki végzete tudatában küzd.
Az 1863-ban írt Buda halála című meseköltemény hatodik énekében a hun-magyar mitológia egy csodálatos mondakörét eleveníti fel.
ARANY JÁNOS: REGE A CSODASZARVASRÓL
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -,
Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
De a párduc, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor ím eltűnik.
Értek vala éjszakára
Kur vizének a partjára;
Folyóvíznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk;
Monda Magyar: víradattal
Visszatérjünk a csapattal. –
Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én úgy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik éjszak ormán.
Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vízen.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan –
Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy füszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván,
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszéjjel.
Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka;
Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik
A Meóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
– Köd előtte, köd utána –
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! hol van a vad?…
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen; fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van, a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.
Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe,
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni,
Kilenc ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget,
Szívszakasztó mesterséget:
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepkét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja,
Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?…
Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daccal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen, százan,
Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek;
Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek
Száznyolc ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.
Cím: Arany János: Rege a csodaszarvasról – Diafilm, Kiadó: Diafilmgyártó Kft.
