A világörökség egyik gyönyörű helyszínén a Szent Katalin-kolostor szerzetesei másfél évezrede szoros szimbiózisban élnek a beduinokkal.
Egyiptomi beduinok: a Sínai-félsziget békéje
A sivatagos régió lakosságának többségét alkotó beduinok kétségbeesetten keresik a kiutat az egzisztenciális hanyatlásból. A 2011-ben kirobbant forradalom óta azonban a külföldi látogatók nagy ívben elkerülik a médiában gyakran „dzsihadista szervezetek bázisaként” feltüntetett félszigetet.
Jellemző, hogy az emberek elfelejtik, hogy a Sínai-félsziget, mint Izrael és Palesztina együttvéve. A gázai határ innen több mint 400 kilométer, annál még Kairó is közelebb van.
Ma csak álmodozunk arról, hogy körutat teszünk, és felkeressük a Szent Katalin-kolostort.
A 61 ezer négyzetkilométernyi terület körülbelül 360 ezer lakosából mintegy 200 ezer a beduin; közülük legtöbben az Arab-félszigetről valaha odavándorolt törzsek leszármazottai. A városlakók nagy részét kitevő „egyiptomiak”, tehát a Nílus völgyéből áttelepítettek az elmúlt harminc év városfejlesztési programjai során kerültek az Afrika és Ázsia közé ékelődő félszigetre.
A Vörös-tenger partján létrejött idegenforgalmi központokat azután építették, hogy a sivatagos hegyvidék tizenöt év izraeli fennhatóság után 1982-ben újra egyiptomi közigazgatás alá került. A félsziget déli csücskén fekvő, ma már nemzetközi repülőtérrel ellátott Sarm-es-Sejk akkor még egy másfél ezres halászfalu volt.
A turistaparadicsomok területeiről kiszorult beduinok az 1980-as évekig vándorló nomádok voltak. Nyáron a magaslatokon lévő gyümölcsöskertek körül maradtak, ahol mandulát, fügét és datolyát termeltek, télen pedig leereszkedtek az alsó régiókba, ahol még találtak legelőket nyájaik számára.
Az aszfaltozott utak és szállodák megépülésével a régió bekapcsolódott a Kairóból irányított áruforgalomba, s ezzel az őslakosok megélhetése is összefonódott a félsziget déli részének gazdaság alapját alkotó turizmussal. Erre példa az el-dzsebeléja törzs, amelynek története szorosan összefügg az iszlám, a keresztény és a zsidó tradíció egyik legfontosabb helyszínén, a Mózes-hegyen épült Szent Katalin-kolostorral.
Úgy tartják, hogy ennek a hegynek a tetején kapta meg Mózes az isteni kinyilatkoztatást, a hegy 2285 méter magas.
Történeti források szerint a 6. században Jusztiniánusz parancsára erődösített bazilika védelmére a bizánci császár száz katonát telepített oda családostul a mai Románia területéről, százat pedig Alexandriából. A 7. századi arab hódítások során a szent hely őrzői áttértek az iszlám hitre. Ez utóbbiak leszármazottai az el-dzsebeléja törzs tagjai, akik a mai napig a kolostor környékén élnek.
A forradalom előtt több százan várták az odaözönlő turistákat, hogy teveháton felvigyék őket a bazilika mögött emelkedő Sínai-hegy csúcsára.
„A dél-sínai tartományban élő törzsek nem bízzák Kairóra a régió biztonságát – adott hangot elkeseredésének néhány évvel ezelőtt Faradzs Abu Mahmúd, az el-dzsebeléja törzs egyik tagja, a félsziget hegycsúcsainak köztiszteletben álló szakértője. – Az egyiptomiak legfeljebb ahhoz értenek, hogy idejöjjenek, és adót követeljenek a földem után, ahol már a dédapáimis laktak.”
„Nem ismerik a régiót. Felállítják az ellenőrzőpontjaikat a hegygerincekre, de azok közt bárki átjárhatna, ha mi nem figyelnénk oda. Hermetikusan lezárjuk az északot déltől elválasztó sávot. Senki nem tud bejutni egy törzs területére úgy, hogy a beduinok észre ne vennék. Egy teve nyoma alapján meg tudjuk állapítani, honnan származik, és hogy embert vagy rakományt szállított-e.”
A világörökség egyik gyönyör helyszíne, a Szent Katalin-kolostor szerzetesei másfél évezrede szoros szimbiózisban élnek a beduinokkal. Justin atya szívesen emlékszik vissza arra, ahogy a hithű muzulmánok a 2011-es forradalom kaotikus napjai alatt védték a keresztény szenthelyet. A túlzott rendőri hatalom miatt is kirobbant felkelés alatt az itteni rendvédelmisek egyszerűen eltűntek. A beduinok azonnal átvették a idevezető utakon felállított ellenőrzőpontok felügyeletét, és éjjel-nappal járőröztek a kolostor körül.
Feltehetőleg az északkeleti válságban csak igen kevés beduin érintett, bár a tizenöt nagyobb törzsből van olyan, amelyiknek a területe egészen Ciszjordániáig elér. A problémát a vegyes házasságok okozzák az áttelepült palesztinok és a beduinok között. A Gázába átnyúló családi kötelékek miatt a határvidék örökre szerves része marad az izraeli-palesztin konfliktusnak”.
