„Megtanulta a magyar nemzet történetét, a magyar nyelvet, és megszerette magát a nemzetet.” Erzsébet osztrák császárnét és magyar királynét, kora egyik legszebb asszonyát, 125 éve, 1898. szeptember 10-én gyilkolta meg Luigi Lucheni olasz anarchista Genfben.
Korának legszebb királynéja volt, tragédiákkal teli élete már a kortársak képzeletét megragadta, halála után pedig legenda lett a 125 éve, 1898. szeptember 10-én elhunyt Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné, akit inkább Sisi (Sissi) néven ismer az utókor. A tragikus napon Erzsébet királyné a Genfi-tavon sétahajókázott, amikor egy Habsburg-ellenes anarchista, Luigi Lucheni egy éles reszelővel szíven szúrta a magyarok rajongásig imádott királynéját.
Wittelsbach Erzsébet (Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach), avagy ahogy a világ megismerte: Sisi (Sissi), 1837. december 24-én született Münchenben. Miksa bajor herceg és Mária Ludovika hercegnő harmadik gyermeke, aki Napóleonhoz hasonlóan foggal jött világra, hét testvérével együtt Possenhofen kastélyában nevelkedett. Jól lovagolt, úszott, hegyet mászott és apjához hasonlóan fütyült az etikettre. Apjának semmiféle hivatalos feladata nem volt, így utazóként járta a világot, s több gyermeke is született házasságon kívül.
1853-ban Erzsébetet is magával vitte édesanyja Ischlbe, az osztrák császár nyári rezidenciájába, ahol Ferenc Józsefnek, az ifjú osztrák császárnak Erzsébet nővérét kellett volna eljegyeznie. Az eljegyzést a két fiatal édesanyja szervezte meg, akik nővérek lévén hamar megegyeztek a részletekben. Ferenc József anyja, Zsófia mindenképpen német hercegnőt akart dédelgetett fia hitveséül. Valószínűleg nagyon meglepődött, amikor észrevette, hogy az augusztusi találkozón fia nem az általa kiszemelt menyasszony, hanem annak húga körül legyeskedik, mert a császár első látásra beleszeretett a sugárzó szépségű, tizenöt éves Erzsébetbe.
A felsőbb körökben oly ritka valódi szerelmi házasságot 1854. április 24-én kötötték meg Bécsben az Ágoston-rendiek templomában. Erzsébet, aki úgy nőtt fel, hogy sohasem kellett a protokollal törődnie, belecsöppent egy olyan világba, ahol a külsőség és a származás volt a legfontosabb. Ezeknek az elvárásoknak ő nem tudott, de nem is akart megfelelni.
Gyenge idegrendszere nem bírta azt a szüntelen harcot sem, amely anyósa és közötte zajlott, különösen az első években. Zsófia nem értette meg az érzékeny fiatalasszonyt, akit az is bántott, hogy férje vele sohasem beszélte meg a politikai ügyeket. Magányát csak növelte az udvar ellenséges viselkedése, s egészségét az is nagyon megviselte, hogy házassága első négy évében három gyermeket szült.
Az elsőszülött Zsófia egy magyarországi út során megbetegedett, és alig kétévesen meghalt. Őt Gizella, majd a várva várt trónörökös Rudolf követte, 1858-ban. A császári párnak még egy gyermeke született, Mária Valéria, de ő tíz évvel később. Zsófia halála lesújtotta a császárnét, egészsége egyre romlott, nem akart enni, kedélye depresszióssá vált. Orvosa – talán éppen a császárné sugallatára – minél messzebbre, Madeirára küldte gyógyulni Erzsébetet. Madeira után Korfu, Velence, Bad Kissing következett, majd a császárné inkább apja bajorországi kastélyába utazott, mint Bécsbe. Két esztendőt töltött távol a férjétől, gyermekei hol vele voltak, hol Bécsben nevelkedtek.
Rendkívül nagy mozgásigényét már-már önmagát a végletekig hajtva igyekezett kielégíteni: minden áldott nap órákig gyalogolt, lovagolt, ha esett, ha fújt, hegyen-völgyön, Ausztria, Magyarország és Bajorország legszebb tájain, de poros országúton is, szinte rohanva, a kíséretében lévő udvarhölgyek már-már a végkimerülés határán voltak.
ERZSÉBET KIRÁLYNÉ: Ó BÁR KIRÁLYT ADHATNÉK NÉKTEK
(részlet)
Ó Magyarország, szép világ!
Tudom én, hogy élsz gyötrő láncon.
Úgy levenném én rabigád,
Kezem, lásd, nyújtani vágyom.
Haza, s szabadság: sok dalia
Ezekért ért oly bús véget
Kötelékünkön bár fonódna ma,
Királyt adhatnék néktek!
Magyar hadd lenne, hadd e honbeli hős,
Vas karja, tiszta híre,
Derék értelmű férfi, erős,
S csak a földért verne a szíve.
Alkotna szabad magyar hazát,
Örökre – legyőzve átkot!
Itt osztaná örömét-bánatát,
Így lenne hű királyotok!
Ez alatt az idő alatt Erzsébet nagyon megváltozott:
határozott és öntudatos lett, ráébredt szépségére és az abban rejlő erőre.
„Azt kívánom, hogy korlátlan hatalmam legyen minden, a gyermekeket illető dologban, környezetük kiválasztásában, tartózkodási helyük meghatározásában, nevelésük irányításában, egyszóval mindent én és csakis én határozhassak meg nagykorúságuk pillanatáig. Kívánom továbbá, hogy személyes ügyeimet illetően, többek között udvartartásom kiválasztására, tartózkodási helyemre és am házon belüli ügyekkel kapcsolatos intézkedések megtételére a jog csakis az én számomra tartassék fenn.”
Erzsébet, Ischl, 1865. augusztus 27.”
Megtanulta azt is, hogy miként érvényesítse akaratát. Bizalmasa egy magyar hölgy, a kecskeméti köznemesi származású Ferenczy Ida volt, aki rajongott Andrássy Gyula grófért. A szemtanúk szerint Andrássy Gyula volt Erzsébet „nagy szerelme”. Kétségtelen, mindvégig különleges helyet foglalt el a királyné életében. Felolvasónője megismertette vele Andrássy, Deák, Széchenyi kiegyezéspárti eszméit. A hatvanas évek közepén nagyon is tudta, hogy virágzó szépségében van a hatalma, és ezt nyomatékként be is vetette kívánságai teljesítéséért. Hamarosan nemcsak a családi körben, hanem az osztrák politikában is megmutatkozott, hogy milyen sikeresen tudja alkalmazni ezt az eszközt.
Sisi több, az uralkodónak írt levelében is a kiegyezés mellett érvelt. Az 1867-es kiegyezés létrejöttekor hihetetlenül boldog volt: „Több millió magyar foglalja imába a nevemet” – mondta az örömtől elfulladó hangon.
Ferenc Józsefet 1867. június 8-án koronázták Budán magyar királlyá, Erzsébet pedig a magyarok rajongásig szeretett királynéja lett. Az ország – régi hagyomány szerint – ajándékot adott a királynak: a gödöllői Grassalkovich-kastélyt. E hely Korfu mellett Erzsébet igazi otthonává vált, összesen kétezer napot töltött itt. Kedvelte a magyarokat, megtanulta nyelvünket – legkisebb lányával, Mária Valériával csak magyarul beszélgetett -, s a gödöllői kastély lovardája is segítette ambícióját, hogy ő legyen Európa legkiválóbb hölgylovasa. Ez sikerült is neki, az már kevésbé, hogy a földrész legjobb költőnője is legyen, „heinei” típusú verseiből azonban megismerhetők – akár egy naplóból – gondolatai.
„Megtanulta a magyar nemzet történetét, a magyar nyelvet, és megszerette magát a nemzetet. Ezáltal lett az ország őrangyala, aki áldásosan működött a király és a nemzet kibékítésében, és ezért az emléke örökké élni fog a magyarok szívében” – írta Türr István, Garibaldi egykori legendás tábornoka.
Festetics Mária szerint noha a császár (felesége jóváhagyásával) hűtlenné lett, továbbra is szerette Erzsébetet. „A császárné tudja a módját, hogyan tartsa a császárt ezerféleképpen izgalomban. Lehet, hogy a császárné különcségei, furcsaságai olykor kényelmetlenek őfelségének, de hogy soha nem unatkozott mellette, az biztos.”
Fia, Rudolf trónörökös tragikus öngyilkossága (1889) teljesen lesújtotta, ezután mindig feketében járt. Korfu szigetén méregdrága kastélyt építtetett Achileion néven, s életének hátralévő éveit egyre magányosabban, depressziótól űzve, inkognitóban utazgatva töltötte. Utazásai során az idő nagy részét barátnőivel, Ferenczy Ida felolvasónőjével és Sztáray Irma udvarhölgyével töltötte.
Ezt tette 1898. szeptember 10-én is, amikor Hohenembs grófnőként jelentkezett be az egyik genfi szállodában. Másnap udvarhölgyével, Sztáray grófnővel a kikötőbe igyekezett, amikor a tóparti sétányon egy olasz anarchista, Luigi Lucheni Erzsébet mellébe döfött egy tűhegyes reszelőt. Ütésnek vélték a támadó mozdulatát, a császárné még felszállt a hajóra, s csak ott lett rosszul. Másfél óra múlva a szállodájában halt meg – 1898. szeptember 10-én.
Luigi Luceni a rendőrségnek elmondta, hogy célpontja nem Erzsébet királyné volt, hanem az orléans-i herceg, de hirtelen távozása miatt más áldozatot választott magának. A férfi büszke volt tettére, még abban az évben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, tíz évvel később pedig felakasztotta magát cellájában.
„Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szivéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel. A másik szőke asszony az isten anyja, akinek az alakja a pénzeinkre van verve, csak édestestvére ennek a mi érzéseinkben. Egyforma rangban él a kettő a hármas halom és kettős kereszt országában.”
(Mikszáth Kálmán: A királyné meghalt. Országos Hírlap, 1898. szept. 11.)
Európa legszebb királynéjának halála megrendítette a világot. Hatalmas temetése volt, a magyar országgyűlés törvénybe iktatta emlékét, az iskolában kötelező volt ezt megünnepelni. A főváros köztéri szobrot állított emlékezetére, utcákat, tereket, Duna-hidat neveztek el róla, legendája ma is él.
