A halottak napját már az ókorban is ünnepelték, viszont a mai formájában, hasonlóan Mindenszentek napjához, keresztény ünnep, noha majdnem minden vallásban és néphagyományban megtartják.
A XIII. század végére gyakorlatilag általánosan elfogadottá vált, hogy halottak napját (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) a katolikusok november 2-án, Mindenszentek ünnepét követően tartják, a bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton. Magyarországon a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. Ünneplése sok keresztény országban elterjedt a protestánsok közt is és ünneplik az anglikánok is. Az ortodox kereszténység naptárában több halottak napja is szerepel.
Az ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven. A katolikus egyházban először 998-ban ünnepelték. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Meghatározott napokat már a kereszténység kezdeteitől arra szenteltek, hogy a megholtak bizonyos csoportjáért közbenjárjanak. Egyetemes közbenjárásra azonban november másodikát 1030 környékén a Cluny-i bencés monostor apátja, Odilo vezette be, és megszabta, hogy kapcsolják össze egy sor kiegészítő imával és alamizsnával.
A halottak ünneplését azért látták szükségesnek, mert a katolikus gondolkodás szerint a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik és üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők könyörögnek érte. Mindazokra emlékezik ilyenkor az egyház, akik a keresztségben hunytak el, és akikről úgy hiszik, hogy a purgatóriumban vannak, minthogy bocsánatos bűnökkel a lelkükön haltak meg. Ekklesziológiailag a küzdő egyház (ecclesia militans) megemlékezése a tisztítótűzben időző lelkekre, a szenvedő egyházra (ecclesia patiens). A katolikus tanítás szerint az élő hívek imája segít a holt lelkeknek, hogy megtisztuljanak, és így megláthassák Istent a mennyben és lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével.
Egy-egy gyertya égjen
A halottak napján gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére.
A halottak napjához számos néphit kapcsolódik. Az élőknek ilyenkor tilos volt a munka. Nem volt szabad semmiféle földmunkát végezni, hogy ne háborgassák a halottakat. Halottak napján, sőt egész hetében tilos volt mosni, mert a halottak a vízbe kerülnének, a ruha pedig megsárgul. Sokfelé terjedt el az a hiedelem, hogy a halottak ilyenkor hazalátogatnak, ezért számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, és gyertyát gyújtottak. A gyertyák a halottakért égtek, a tűz ugyanis megtisztulást hozott.
E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz kapcsolódó némelyik népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. A bukovinai magyarok körében még ennivalót is vittek a temetőbe. Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát, s néhol úgy tartották, hogy akié a családban a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.
