1945. augusztus 14-én, a második világháború végén Japán kapitulált, feltétel nélkül megadta magát. A hivatalos fegyverszüneti okmányokat szeptember 2-án írták alá az amerikai Missouri hadihajón.
Így bukta el Japán az USA-val szemben a II. világháborút
1942 tavaszára a japán haderő tartotta kontroll alatt a Csendes-óceán nyugati partvonalát, a Fülöp-szigeteket, valamint az indokínai terület nagy részét. Az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei tudták, hogy a tengelyhatalmak feletti végső győzelmet csak Japán megszállásával lehetne elérni. A végzet napja: Japán bukása című dokumentumfilm a szigetországba való betörés és elfoglalás tervét, a Bukás-hadművelet történetét, és tár fel sok, kevésbé ismert információt.
1944 őszén már készült az X-nap fedőnevet viselő 1945. november elsejére és az azt követő időszakra szóló terv, miszerint Mac Arthur tábornok több százezer fős inváziót vezetne a Japán-szigetek legdélebbi pontján, Kjúsú partjain keresztül. A terv rengeteg áldozatot követelt volna, és hogy sikeres lehessen, az egyik félnek szó szerint el kellett volna pusztítania a másikat. Vajon a hadi vezetők számoltak az országukért fanatikusan harcoló, gyermekeiket a haza védelmére nevelő japán harcosokkal? Hitték volna, hogy az ellenállás megtöréséhez nukleáris fegyverek bevetésére lesz szükség?
1945 nyarán az amerikaiak már csupán karnyújtásnyira voltak az inváziótól, amikor Franklin D. Rooseveltet Harry S. Truman követte az elnöki székben. Az Okinaváért vívott két és fél hónapos ütközet a második világháború utolsó, egyik legvéresebb csatája, 1945. június 23-án ért véget. A csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb ütközetében 12 ezer amerikai katona esett el, 30 ezer sebesült meg, a japánok 102 ezer katonát vesztettek, 7500-an estek hadifogságba. A sziget lakosainak egyharmada, 150 ezer ember is meghalt, őket a védők eleven pajzsnak használták, vagy öngyilkosságra kényszerítették. Az anyagi veszteségek csillagászati összegekre rúgtak: az amerikaiak 36 hajót és 763 repülőgépet, a japánok 16 hajót és 4 ezer repülőt vesztettek. A számottevő amerikai veszteség nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai hadvezetés végül a japán szigetek közvetlen megtámadása helyett az atombomba bevetése mellett döntött.
A tavaszi bombázások sikeresek voltak a szigetország lakói ellen, ám az ellenük harcoló csapatok vezetői tudták, hogy japánok önként sosem adnák fel a védelmet. Egyre több volt részükről a kamikázeakció, az okinavai polgári ellenállás pedig megpecsételte az ügyet. Ezért az amerikaiak a lehető legdrasztikusabb megoldást választották:
1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű repülőgép ledobta Hirosimára a Little Boy névre keresztelt urániumbombát, majd augusztus 9-én Nagaszakira Fat Man elnevezésű másodikat, ezúttal plutóniumbombát. A két városban a polgári áldozatok száma mintegy 220 ezer fő volt a sugárfertőzés későbbi áldozataival együtt.
Közben, az 1945. februári jaltai konferencia határozata értelmében a Szovjetunió 1945. augusztus 8-án hadat üzent Japánnak: a Vörös Hadsereg bevonult Mandzsúriába és Koreába, megszállta a Kuril-szigeteket és Szahalint.
Japán ezután augusztus 10-én berni és stockholmi nagykövetségén keresztül közölte fegyverletételi szándékát, csak a császár felségjogait kívánták megtartani. Washington ezt elutasította, ezután Hirohito lemezre mondta kapitulációs beszédét, amelyet a rádió közvetített. Új kormány alakult Higasikuni Naruhiko herceg vezetésével, amely 1945. augusztus 14-én feltétel nélkül megadta magát szövetséges erőknek. A hivatalos fegyverszüneti okmányokat szeptember 2-án írták alá az amerikai Missouri hadihajón.
Truman elnök halála napjáig újra és újra kihangsúlyozta, hogy nem gondolta át alaposan az atombombák ledobását. Kizárólag az lebegett a szeme előtt, hogy hány amerikai életet menthet meg a nukleáris fegyverek bevetésével. Amiről ritkábban esik említés viszont az, hogy kissé bizarr módon mégis kijelenthető: ezzel a lépéssel valószínűleg több millió japán élete is megmenekült, hiszen az elkövetkező 3 hétben véget ért a 20. század legnagyobb és legtöbb áldozatot követelő hadi konfliktusa.
