„Barátaim azt mondogatták: milyen szerencséd volt, ha itthon maradsz börtönbe kerülsz vagy fölakasztanak. Legjobb esetben elhagyod az országot. Én az utóbbit vettem volna szívesebben.” Jancsó Miklóst Kínában érte az 1956-os forradalom híre.
1956 októberében forradalom robbant ki a kommunista diktatúra és a szovjet megszállók ellen. A budapesti diákok békés tüntetéséből kibontakozó szabadságharc november 11-én ért véget, amikor a szovjet csapatok letörték a fegyveres ellenállást.
A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió.
A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren a környező épületek felől szovjet harckocsik nyitottak tüzet a tüntető tömegre, az áldozatok pontos száma nem ismert, de száznál többre tehető. Október 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó karhatalmi sortüzek.
Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma. A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.
A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő.
Nem maradt el a megtorlás sem: rengeteg embert börtönbe zártak, illetve kivégeztek, közöttük a pár hétig létező demokratikus Magyarország miniszterelnökét, Nagy Imrét is 1958. január 16-án.
JANCSÓ MIKLÓS ÉLETMŰVE
CSENDES KIÁLTÁS
Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal
(részlet)
„A Nagy Imre kormány idején is az úgynevezett „dokumentum” filmeket forgattam, Arat az orosházi Dózsa címmel. Képi megformálásában kísérleteztem egy-két újítással, különösen az akkori szemnek volt benne egy-két jópofa dolog. Széchenyi Feri volt az operatőröm, segédje Tóth Janó. A kombájnok arattak, azt hazudtuk, hogy a kombájnosoknál rádió van, persze egy szó sem volt igaz az egészből. A Nagy Imre kormány programja óriási felszabadulást váltott ki a parasztokból, de a tsz radikálisabb baloldali vezetőjéből nem. Dózsa Miskának keresztelték el ezt a téeszelnököt, aki azt mondta, hogy ebből nagy tragédia lesz. Engem is fellelkesített Nagy Imréék térnyerése a politikában. A film végén ezt a szellemet próbáltam celluloidra vinni. A félig kész filmet Hegedűs András, mint földművelésügyi miniszter jött megnézni. 54-ben is készítettem Nagy Imre szellemű dokumentumfilmet. Egy Pécs melletti faluban forgattunk, amit Rózsafának hívtak. Eredetileg Büdösfa volt a falu neve, de a szocializmus ezt nem viselte el. Ott az volt a téma, hogy önkéntes alapon folyik a mezőgazdaságban a részvétel. Aki ki akar a téeszcséből lépni az kilép, aki nem, az nem. Van aki önálló-paraszt kíván lenni, van, aki a téesz mellé áll. Ebből óriási botrány lett, különösen azután, hogy Nagy Imrééket a partvonalra szorították. Engem is ki akartak zárni a pártból, de Révész Miklós kezdeményezésére csak jelöltnek minősítettek vissza, ami elég nagy sokkot jelentett az életemben. Így jutottunk el 56-ig.
56 nyarán még részt vettem a Petőfi kör egy-két megmozdulásán. Leginkább mint hallgató a Tisztiházban, ahol máig élesen emlékezetemben maradó sajtóvitákat hallgattam. Losonczi Géza, Déry Tibor felszólalásaira emlékszem legélesebben. Különösen Déry Tibor szellemes megállapítása: a sánta paripák után jönnek a sánta szamarak. Ez tetszett. Mellettem legtöbbször egy fiatal tanítónő ült, akit később a Kádár-rendszer mindenható Politikai Bizottságának tagjaként láttam viszont. Benke Valéria rosszallóan ült mellettem, mert én állandóan lelkesedtem, ő pedig hidegen ülte végig a forró hangulatú üléseket. Az utolsó 10-15 évben amikor a Rózsadombra költöztem, gyakran találkoztunk a piacon. Kedvesen üdvözöltük egymást mindig, beszélgettünk, de politikáról soha. Maga az 56-os forradalom kitörése Kínában ért. Barátaim azt mondogatták: milyen szerencséd volt, ha itthon maradsz börtönbe kerülsz vagy fölakasztanak. Legjobb esetben elhagyod az országot. Én az utóbbit vettem volna szívesebben. A forradalom kitöréséről Kínában elég egzotikus körülmények között vettem tudomást, sokáig nem mondták be a híreket Kínában, hogy mi történik Magyarországon. Kantonban egy zsebrádióban hallottam a november 4-ei drámai felhívásokat. Gondolhatni, mit éreztem akkor.
Azt a bizonyos jó szerencsét annak köszönhettem, hogy a magyar néphadsereg művészeti együttesét kísértem Kínába egy két hónapos turnéra. Négy dokumentumfilmet készítettem a fellépéseikről, ezen kívül Pekingről, a fővárosról egy lírai etűdöt. Év végén, december utolsó napjaiban tértem vissza. Az akkori feleségemmel 57-ben arra gondoltunk, hogy elhagyjuk az országot. Elhatároztuk, hogy Izraelbe megyünk, sőt még azt is, hogy mindketten áttérünk. Ez már 1957-ben történt.
1955-ben a varsói VIT-ről készítettem egy úgynevezett dokumentumfilmet. Ott találkoztunk az izraeli fiatalok küldötteivel. Akkor még szalonképesek voltak egy szocialista állam fővárosában. Velünk jött Gordon Zsuzsa színésznő, neki voltak közöttük barátai. Szép lányok, fiúk, egészséges emberek. Érezni lehetett rajtuk, hogy egy most született állam polgárai. Ilyen mesterségesen létrejött vagy inkább intellektuálisan megkonstruált állam igen ritka az emberiség történelmében, talán csak Libéria hasonló. Nagyon érdeklődtünk irántuk. Vissza lehetne nézni a filmből; megtalálható benne néhány snitt róluk. A két küldöttség tagjait egy csoportba állítottam, így vettem fel róluk felvételeket. Bármennyire is akartam én vagy más a mélyére hatolni, nem tudnám megmondani az okát, hogy miért akartunk akkor Izraelbe menni. Később aztán eljutottam oda a Hajnal forgatása alkalmával és megértettem ezt a bennem lakozó atavisztikus vágyat.
Nekem igen keserves lett volna új életet kezdeni. Sokáig idéztem Fazekas Lajos kollégám mondását: aki a „menni vagy maradni” kérdésére mindig azt válaszolta: „Menjenek el ők! Én idevalósi vagyok.” A forradalom leverése után mégis úgy éreztem, hogy innen el kell menni. Akár a háború alatt, úgy ekkor is, magyar újságot nem vettem a kezembe, egészen 61-62-ig. Ez alighanem pszichológiai védekezés volt. Ma sem tudom a kezembe venni azokat a lapokat, amelyekről úgy érzem, hogy sértik a nézeteimet. Ahogy régen nem tudtam a kezembe venni a Harcot vagy az Összetartást, úgy most is több újság érintése is undorít.”
Forrás: Jancsó Miklós életműve – Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal – Így jöttem, DIA/PIM
