„A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.” 55 éve végezték ki Nagy Imrét.
55 éve, 1958. június 16-án – törvénysértő ítélet után – kivégezték Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, valamint Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót.
Nagy Imre 1896-ban, a millennium évében, június 7-én született Kaposvárott az anyakönyvi bejegyzés szerint. Apja uradalmi cseléd, vármegyei tisztiszolga, távírdai munkás volt. Csaknem hatvanegy évvel később, 1957 áprilisának elején szülővárosától mintegy száz kilométerre, a romániai Snagovban, házi őrizetben kezdett önéletrajza megírásához, kifejezetten irodalmi igényeket sejtető címmel ellátva: Viharos emberöltő.
„Magyar testvéreim, hazafiak! Hazánk hű polgárai! Őrizzétek meg a forradalom vívmányait, minden erővel biztosítsátok a rendet, állítsátok helyre a nyugalmat! Ne folyjon testvérvér hazánkban! Vegyétek elejét minden rendzavarásnak, minden rendelkezésre álló erővel biztosítsátok az élet- és vagyonbiztonságot.
Magyar testvéreim, munkások, parasztok! Sorsdöntő elhatározásunkban álljatok a nemzeti kormány mellé!
Éljen a szabad, demokratikus, független Magyarország!” (Elhangzott 1956. október 30. 14 óra 30 perckor a rádióban)
Nagy Imre, aki korábban 1953-1955 között volt miniszterelnök, a forradalom követelésére október 1956. október 24-én újra a kormány élére került. Fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer bevezetését, majd november 1-jén Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét.
November 4-én hajnalban drámai rádióbeszédben jelentette be a szovjet inváziót, majd több társával a jugoszláv követségen kért menedékjogot. November 22-én Kádár János menlevelével elhagyták a követséget, de ezután a szovjetek őrizetbe vették őket, majd a romániai Snagovban „házi őrizetbe”, fogságba kerültek. A tisztségéről lemondani nem hajlandó Nagy Imre nem egyezkedett az új magyar vezetéssel.
1957 áprilisában hozták Budapestre, ahol 1958. február 6-án, a nyilvánosság teljes kizárásával bíróság elé állították. A vádlottakkal – Nagy Imre, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Király Béla, Szilágyi József, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós – szemben a vádpontok a következők voltak: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, hazaárulás, a szocialista államrenddel szembeni fellépés, ellenséges politikai csoportosulás létrehozása. A zárt tárgyalás ellen Nagy Imre tiltakozott, de ezt a bíró, Vida Ferenc elutasította.
A minden együttműködést megtagadó, nyílt tárgyalást követelő Szilágyi József, Nagy Imre titkárságának vezetője ügyét elkülönítették és 1958. április 22-én halálra ítélték, két nappal később kivégezték. Losonczy Géza, Nagy Imre államminisztere a börtönben éhségsztrájkba kezdett és 1957 végén máig tisztázatlan körülmények között meghalt.
A többi vádlott pere június 9-én folytatódott. Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa szervezkedés kezdeményezése, vezetése és hazaárulás vádjával, a fellebbezés lehetősége nélkül Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, s másnap, június 16-án hajnalban a Gyűjtőfogház udvarán honvédelmi miniszterével, Maléter Pállal és Gimes Miklós újságíróval együtt kivégezték. A holttesteket előbb a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjába temették, a nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be.
Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt tagját 12 évi börtönre, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre kormány államminiszterét 6 évi börtönre, Kopácsi Sándort, a nemzetőrség helyettes parancsnokát életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófőnökét 5 évi börtönre ítélték. Vádlott-társai közül Losonczy Géza, Nagy Imre államminisztere 1957 végén börtönben halt meg, Szilágyi Józsefet, a miniszterelnöki titkárság egyik vezetőjét pedig külön perben hozott ítélet nyomán 1958. április 24-én végezték ki.
„A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” (Az ítélethirdetés után)
Az 1956-os forradalom jelképévé vált Nagy Imre és mártírtársai rehabilitációja az ellenzék egyik fő követelése volt. A holttestek kihantolása és azonosítása 1989 márciusában kezdődött meg, Nagy Imre és társainak 1989. június 16-i újratemetése a rendszerváltás jelképes eseménye lett, az Új Köztemető 301-es parcellájában ünnepélyesen újratemették őket.
Nagy Imrét, Gimest, Losonczyt, Malétert és Szilágyit 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság felmentette az 1958-as vádak alól. 2008. június 9-től egy héten át nyilvánosan lejátszották az ötven évvel korábbi koncepciós per hanganyagát tartalmazó felvételt a Nyílt Társadalom Archívum és az 1956-os Intézet szervezésében Budapesten.
Két mondaton múlott az élete?
Nagy Imre miniszterelnök élete két mondaton múlott, az egyikkel le kellett volna mondania, a másikkal pedig el kellett volna ismernie Kádár János kormányfőségét, és minden bizonnyal nem végzik ki – vélekedett Varga László levéltáros az Új részletek a Nagy Imre-perről című kerekasztal-beszélgetésen 2008-ban.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után közvetlenül a jugoszláv nagykövetségen menedékjogot kért Nagy Imre egyszer már megfogalmazta lemondólevelét, ám azt a környezetében lévő Szántó Zoltán kommunista politikus és Lukács György filozófus hatására összetépte, és szándékától is elállt. Rámutatott: a Nagy Imre-per Kádár János személyes bosszúja volt, többek között éppen azért, mert Nagy Imre nem volt hajlandó lemondani. Varga László meglátása szerint a per „rituáléja” emlékeztetett a koncepciós Rajk-perhez.
Eörsi László történész hangsúlyozta: a Nagy Imre-per azért volt koncepciós, mert a vádlottak ellen azt hozták fel, hogy előre megfontolt szándékkal akarták megdönteni a népköztársaság hatalmát, arra már évek óta készültek, holott erről szó sem volt. Az 1956-os történések tényét a per kitervelői nem kérdőjelezték meg, csak olyan megvilágításba helyezték, hogy az Nagy Imréékre terhelő legyen.
