„A bűvész nem varázsló, csak színész aki a varázsló szerepét játssza. A színészről sem szokták letépni az álszakállt!” 105 éve született Rodolfo, a világhírű bűvész, érdemes és kiváló művész.
„Rodolfo számomra sosem válik személlyé, eleven lénnyé, legenda marad, önmaga utolérhetetlen mutatványa.” (Parti Nagy Lajos)
Rodolfo, azaz Gács Rezső Budapesten egy nyomdai betűszedő fiaként látta meg a napvilágot, 1911. május 16-án. Tizennégy éves korában inas lett egy úridivat üzletben, majd segéd, végül üzletvezető. Tanult szakmája a férfi fehérnemű-szabászat volt. Bűvész pályafutása 1924-ben kezdődött, amikor kimentett a Dunából egy fuldokló kínai gyöngyárust, aki hálából megtanította egy trükkre. A számot másnap bemutatta barátainak a Mátyás téren, ahol felfigyelt rá Ódry Zuárd, a Magyar Mágusok Szövetségének elnöke. Pártfogásába vette, és évekig tanította. 1929-ben első önálló fellépését is mestere menedzselte, ekkor kapta tőle a Rodolfo művésznevet is.
„Csalok, de jól csinálom!”
Bátyja ötletére elvégezte az artistaképzőt, és 1931-ben hivatásos artista lett. A Fővárosi Nagycirkuszban mutatkozott be, attól kezdve a profi bűvészt a főváros számos ismert és kedvelt mulatóhelyén (Arizona, Clarusse, Alpesi Falu, Moulin Rouge) szerződtették hosszabb-rövidebb időre. 1935-ben feleségül vette Nádor Olgát, akivel több mint ötven évig harmonikus életet éltek. 1939-ben önálló revücsapatot alakított a két Latabárral (Árpád és Kálmán), Feleki Kamillal és Alfonzóval, velük járta be a Balkánt és Egyiptomot. A világháború idején munkaszolgálatra vitték.
1945-ben az Országos Artista Egyesület elnökségi tagjává választották. Az egyesület elnöke magyar név választására szólította fel, ekkor változtatta családi nevét Gácsra. 1948-tól művésztársával, Alfonzóval lépett föl, majd 1950-től a Latabár-brigád tagjaként haknizott országszerte.
„És csodák csodájára a nadrágtartóját is sikerült eltávolítanom. Amikor véget ért a szám, kezdtem visszaadogatni a dolgait. Tárca… Fésű… Notesz… Majd, amikor már ment volna a helyére, visszahívtam. – Ez is az öné uram? – kérdeztem, és büszkén előhúztam a világ legkoszosabb, legszakadtabb, biztosítótűvel összetűzött nadrágtartóját. Az utolsó mutatvány is sikerült. Talán egy kicsit csalt, de jól csinálta. Most bizonyára együtt van a régi társasággal, abban a régi-régi cirkuszban. Nicsak! A Jancsi bohóc! Lám, itt van Ódry úr is! Meg a két Latabár! És a kis Fokker. Olga néni kávét főz. Kálmán felidézi a nagy számot a Fel a fejjel-ből. Rodolfo előkapja a kártyát, és önfeledten mutatja legújabb trükkjét. És újra boldog…” (Rodolfo: Vigyázat, most nem csalok!)
1956-ig nyolc éven át volt az Artista Akadémia, illetve az Állami Artista Iskola tanára. Az 1960-as évektől tagja az Artistaképző Intézet állami vizsgabizottságának. 1956 után a Szovjetunió nagyobb városai (Moszkva, Leningrád, Riga) mellett meghívást kapott Párizsba, Londonba, Brüsszelbe, Luxemburgba és Zürichbe. 1967-től állandó meghívottként vett részt a bűvészek világkongresszusain.
Csodálkozunk a bűvészek mutatványai láttán: rejtélyesen eltüntetnek dolgokat, amelyeket aztán mintha a semmiből varázsolnának ismét elő; meg tudják mondani, hogy mire gondoltunk, titokban milyen kártyalapot választottunk; elmorzsolják a kétforintost; elvágják, és mégis egyben marad a kötél stb., stb. Mintha a bűvészek olyasmit is meg tudnának tenni, amire senki más nem képes. Ámuldozva kérdezzük, mi lehet a titkuk? Rodolfo könyveiben olyan bűvészmutatványokra tanítja olvasóit, amelyek minden különösebb előkészület, felszerelés nélkül is elvégezhetők.
„Ez a mutatvány olyan öreg, hogy én is száz éve csinálom!”
Több könyvet is írt, a legismertebb a Vigyázat, csalok! (1959) és a Vigyázat, most nem csalok! (1987). A szakmai titkokat felfedő Rodolfo Bűvészkönyvet (1963) sokan olvasták, sok gyermek kedvenc játéka volt az általa összeállított bűvészládika. A Füles rejtvényújságban évtizedeken át vezette a bűvész trükkök rovatát. A televíziózás hőskorában több műsora is volt, köztük a Bűvészettörténet és A Fejezetek a Cirkuszlexikonból című sorozat.
Nemcsak kézügyességével és a színpadi zsebtolvajlással kápráztatta el a közönséget, hanem gondolatolvasásával és szuggesztiós mutatványaival is. Mintegy ötezer mutatványt és kombinációt ismert. Életformává vált szakmáját soha nem hagyta abba, még hetvenéves kora után is napi négy órát gyakorolt tükör előtt állva. Utolsó fellépése 1986. január 13-án volt a Mikroszkóp Színpadon. Egy év múlva, 1987. január 25-én hunyt el.
Az érdemes művész kitüntetést ötvenedik születésnapja alkalmából (1960) kapta meg, nyugdíjba vonulásakor (1971) pedig a kiváló művész kitüntető címet, elsőként az artisták közül. 1962-től a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatnál (MACIVA) állt alkalmazásban, és jelentős érdemeket szerzett az új Fővárosi Nagycirkusz helyreállításában (1971). 1980-ban SZOT-díjjal tüntették ki.
Minden idők egyik legnagyobb kézügyességi bűvésze rengeteg trükköt ismert a bűvészet minden területéről, ezek közül – saját elmondása szerint – körülbelül ezret tudott bármikor színpadképesen. Művészetét nem a varázslás, a sámánság jellemezte, hanem a küzdelem, az akaraterő, a kemény munka eredményeként létrejött csoda. Hitvallása szerint „az a művész, aki meg van magával elégedve, az nem művész többé. Az meghalt”. Születésének 100. évfordulóján felavatták bronzportréját a Fővárosi Nagycirkuszban.
