Az újévi vigasság nagyvonalúsága és fényűzése újabban a társadalmi viszonyok egyfajta mérőműszere is. Ma már nálunk sem ritkaság a házi tűzijátékkal látványosabbá és emlékezetesebbé tett privát szilveszter. Mikor s hogyan öltött magára úrhatnám vonásokat az újév köszöntése?
A szilveszterezés a pogány rómaiak frivol ünnepeivel kezdődött, amelyek több napig tartottak, tele léha kicsapongással, zabolátlan vidámsággal, bőséges evés-ivással és sikamlós történetekkel. Az ünneplők fűszeres borokat ittak, finom gyümölcsöket fogyasztottak, zenészek muzsikáltak, és könnyűvérű nők ringatták félmeztelen testüket. Költők szavalták ledér műveiket, a levegőt egzotikus virágok illata töltötte be.
A rómaiak ajándékokkal halmozták el egymást: aranyat, ezüstöt, rabszolgákat, serlegeket, lámpásokat, édességet és pénzt ajándékoztak az ünnepnapon. Amely – az időszámításunk kezdete előtti első század közepéig – március elseje volt.
Mikor kezdődik az esztendő?
Január elseje csak a Julius Caesar római uralkodó által, a Krisztus születése előtti 45. évben bevezetett naptárreform óta az év első napja.
Másutt sem ünnepelték mindig és mindenütt január elsején az újévet.
A távol-keleti népek – például a vietnamiak – a januári vagy februári újholddal – mint újévvel – kezdődő holdnaptárt használják. (Kínában a hagyományos holdnaptárt csak 1911-ben, a polgári forradalom nyomán váltotta fel a Gergely-kalendárium.) A régi Kínában a téli napfordulóhoz, az ókori Görögországban a nyári napfordulóhoz, Mezopotámiában, az asszír-babiloni birodalomban, a régi perzsáknál pedig a tavaszi napéjegyenlőséghez kötötték az évkezdetet, az újév napját.
A zsidó hagyomány szerint – mint Raj Tamás Zsidó újévek című munkájából is megtudható – minden esztendőben több újévet is ünnepelnek.
A Talmudnak az újesztendőről szóló traktátusa (héberül Ros Hasaná) éppenséggel így kezdődik: „Négy újesztendő van. Niszán (az első tavaszi hónap) elseje a királyok és az ünnepek újéve, elul (az utolsó nyári hónap) elseje a tizedek újéve, tisri (az első őszi hónap) elsején minden világra jött lélek (minden élő) elvonul előtte, mint a sorozásra váró katonák, s (végül) svát hónap elsején, mások szerint 15-én van a fák újéve.”
A mohamedán újév minden esztendőben a napév más napjára esik. A franciák 1556-ig húsvétkor, az angolok 1752-ig régi hagyomány alapján március 26-án, az egykori napéjegyenlőség napján ünnepelték az újévet. A szomszédos Ausztriában – de német földön is – egészen a XVI. századig december 25-e, karácsony (napja) számított az új esztendő kezdetének.
A távoli Dél-Amerikában ugyan velünk egy időben szilvesztereznek, legföljebb több tonna műhópelyhet szórnak szét, mivel ott a nyár kellős közepén érkezik a karácsony és az újév, éppen abban az időszakban, amikor nehezen viselhető el a fülledt meleg és a rekkenő hőség.
A január elsejétől való idegenkedést a keresztény egyház részéről hosszú ideig az ünnepi alkalom pogány eredetétől való irtózás magyarázta.
A kereszténység kezdettől fogva megbélyeegezte az afféle harsány vidámságot, amely az újévi vigasságokat jellemezte.
Aki hitt Istenben, maga is vezeklőruhát öltött, s a világ nyomorúságát él az utolsó ítélet közelségét hirdette ilyenkor. Ezért leszegett fővel, zomorúan járkált az utcákon, ahol vidám, pogány emberek az óévet búcsúztatták, hogy szinte extázisban köszönthessék az újat.
Végül a keresztényeknek is eszükbe jutott az ürügy, hogy a jeles napot ünneppé tegyék: ez a nyolcadik nap Krisztus születése után, amikor a fiúgyermeket régi szokás szerint körülmetélték. Így ezt a szent alkalmat lehetett magasztalni. Európa nagy részében – a katolikus egyház szorgalmazására – december 31. kerekedett felül az esztendő utolsó napjaként.
Első Szilveszter pápáról nevezték el (az ő pápasága idején vált a kereszténység a Római Birodalomban államvallássá) szilveszternek. Ott, ahol az egyháznak megvolt a kellő hatalma, mindenkiben tudatosították ezen esemény szent komolyságát, és a vidám nyüzsgésnek a törvény szigorával vetettek véget. Akit mégis táncoláson, enyelgésen kaptak rajta, netán álarcot viselt nyilvánosan, annak egykettőre elment a kedve a nevetéstől: verés, börtönbüntetés vagy pénzbírság fenyegette.
A XIII. század rendőrei újév éjjelén fegyveresen masíroztak az utcákon és tereken, hogy megfékezzék a városokban a hangos derültséget, a vidámságot, jókedvet. Körtáncok ezreit oszlatták fel ily módon, vigasságokat szüntettek meg és az élvhajhászokkal szórakozni vágyókkal éppoly durván bántak, mint manapság a felfordulást okozó tüntetőkkel.
Az egyház vigasztalásul kenyeret és mézeskalácsot osztott a rászorultaknak. Ha valaki a középkorban szórakozni, mókázni akart, az szinte államellenségnek számított. Az újévi ünnepségekre ezért sokáig udvari paloták és kastélyok elkülönítettségében került sor. Néhány krónikásnak köszönhetően tudhatjuk csupán, hogy a nemesség akkoriban hasonló élvvággyal eltelve üdvözölte az új évet, mint az ókorban a rómaiak.
A legszegényebbek kolduló muzsikusokként a falvakat járták, ahol az egyház nem volt olyan erős, mint a városokban. Doboltak, trombitáltak, sípoltak, a parasztok befogadták őket éjszakára, és szegényes meleg ételt is kaptak. (Svájc egyes vidékein még manapság is dívik a férfikórusok szilveszteri éneklésének hagyománya.) Hamarosan az egyház monopóliumává vált azonban az újévi éneklés is: válogatott kántálók vándoroltak ide-oda, végül némi adománnyal térhettek meg isten házába.
A kolduló zenészek később egyre inkább a módos portákat szemelték ki, gazdag házról gazdag házra vándoroltak, dalok kíséretében tolmácsolták újévi jókívánságaikat a tehetős uraságoknak, akik ezért némi alamizsnával jutalmazták meg őket. Aki szűkmarkúskodott, azt kibeszélték.
Mire emlékeztetnek a petárdák?
Az évszázadok során meg lehetett figyelni, hogy minél több gondjuk volt az embereknek, annál nagyobbnak bizonyult kilengésre való hajlamuk az évek fordulásakor.
Minél kevesebb ok volt az ünneplésre, annál kicsapongóbban és féktelenebbül vigadtak.
Amikor a hatalmas római birodalom már hanyatlóban volt, az év kezdetét ünneplő duhaj dáridók, tivornyák és orgiák lendülete a történelmi lejtmenetben sem hagyott alább.
A harmincéves háború (1618-1648) katonái téli szálláshelyükön állomásoztak, és újév éjszakáján elpocsékolták muníciójukat.
Amikor manapság petárdákkal ijesztgetjük a szomszédokat, kis rakétákat lődözünk ki az erkélyről, vagy ragyogó tűzijátékot varázsolunk az éjszakai égboltra, a hajdani idők fagyoskodó, reményvesztett katonáira emlékezünk, anélkül hogy tudnánk a szokás eredetéről.
Végül egy példa a félmúltból: a második világháború német katonái még az 1945-ös esztendőt is jókedvű, hencegő vidámsággal köszöntötték. A végső győzelemben már alig hitt valaki, mégis pazar lakomákon pukkantgatták a pezsgősdugókat és fékezhetetlen élni akarással tömték magukba a finomabbnál finomabb falatokat. Az idő azonban akkor sem állt meg szilveszternél.
