A trianoni békeszerződés aláírását követően módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, aminek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatául.
A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy megemlékezett a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, aminek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatául. A trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója alkalmából ezeket az emlékműveket mutatja be hetente két alkalommal, 2020. május 5-től kedden és csütörtökön, az Országos Széchényi Könyvtár blogoldalán Elbe István információszolgáltatási igazgató.
„E hó 16-án leplezték le Kolozsvártt a Fellegvárra vezető újonnan épített szerpentin út egyik szép fekvésű pontján fölállított Erzsébet-szobrot.
Az eszme dr. Haller Károly miniszteri tanácsostól indult ki, melyet aztán a városi építőegylet választmánya és hölgybizottsága megvalósított. Az út kiépítéséhez a szükséges pénz közadakozásból gyűlt össze, a szobrot pedig, mely Stróbl Alajos érczbe öntött műve, Bölöny Józsefné úrnő adományozta a városnak. A talapzat elkészítésére Bölöny József intendáns a gróf Zichy Géza „Roland mester” czímű dalművét adatta elő a kolozsvári Nemzeti Színházban, így jött létre a szobor, melynek talapzata Pákey Lajos technologiai igazgató művészi alkotása. A talapzat műmárványból készült.” (Vasárnapi Ujság, 1901. junius 23.)
A 19. század utolsó évtizedének nagy triásza – Stróbl Alajos, Zala György és Fadrusz János – mellett még tucatnyi neves szobrászművész dolgozott, páratlan szépségű alkotásokkal gazdagítva a magyar képzőművészetet, méltó emléket állítva az ezeréves múltnak. A dualizmusra jellemző kettősség a közgondolkozásban és a kor képzőművészetén is tetten érhető. Fadruszhoz például szinte egy időben érkezett a felkérés Mária Terézia királynő és a Bécset leigázó Mátyás király megmintázására. A monarchia polgárai lojálisak voltak ahhoz az uralkodóhoz, akit a Szent Koronával magyar királlyá koronáztak, ugyanakkor szívükben ott élt Kossuth, a meg nem alkuvó, akinek halála után a települések egymással versengve, képzőművészeti alkotásokkal rótták le kegyeletüket.
Ehhez hasonlóan jó néhány város rendelte meg Stróbl Alajostól és helyezte el szépen kialakított emlékparkok központjába a tragikus körülmények közt elhunyt Erzsébet királyné szobrát. A millennium tiszteletére emlékoszlopok, obeliszkek sokasága jelölte győztes vagy vesztes csatáink színhelyét, legtöbbjük tetején a turul tárta ki védelmezőn szárnyait.
Ezt az „aranykort” zárta le az első világháború és Trianon. A megszállt területeken már jóval a békediktátum aláírása előtt megkezdődött a magyar emlékművek pusztítása, illetve átértelmezése. A megszállók a történelem „áthangolásának” első akadályát ezekben a figyelemfelkeltő jelekben látták, ezért igyekeztek eltüntetni a terület tulajdonviszonyát jelző szimbólumokat: címereket, emléktáblákat, szobrokat.
A második világégés után ugyanez megismétlődött, kiegészülve azzal a pusztítással, amely a szovjet érdekszférába került Magyarországon lezajlott. A trianoni békeszerződés centenáriumán íródó blogsorozatunkban a magyar történelem és művelődéstörténet súlyos tárgyi veszteségei közül válogatunk. Első körben a millennium tiszteletére emelt emlékjelek bemutatására kerül sor.
