„Bármilyen őszintén próbáljuk is mások helyzetébe beleélni magunkat, nem fejthetjük meg az emberi értelem és képzelet olyan folyamatait, amelyeknek semmi közük a józan észhez.” Winston Churchill kivételes tehetségű politikus volt, s egyúttal a zsarnokság leghatalmasabb ellenlábasa. Inspiráló beszédeit ma is gyakran idézik a történészek.
Sir Winston Leonard Spencer Churchill 145 éve, 1874. november harmincadikán született Oxfordshire-ben. Pályáját újságíróként kezdte, majd 1900-ban konzervatív képviselőként bejutott a parlamentbe. 1908-1910 között kereskedelmi miniszter, később pedig belügyminiszter volt. 1911-ben az Admiralitás első lordjává (haditengerészeti miniszterré) nevezték ki. A flotta fejlesztésével a németek növekvő erejét igyekezett ellensúlyozni.
1915-ben támogatta a Dardanelláknál indított törökellenes hadjáratot, amely súlyos vereséggel végződött. Emiatt lemondott, s alezredesként szolgált tovább, majd 1916-ban független képviselő lett. Bár a felelősség alól felmentették, 1917-es hadiipari miniszteri kinevezését a toryk erősen támadták.
„Továbbra is Németország maradt Európa legnagyobb egynemű nemzeti tömbje. „Ez nem béke, csak 20 évre szóló fegyverszünet” – mondta páratlan éleslátással Foch marsall, amikor értesült a versailles-i békeszerződés aláírásáról. A szerződés gazdasági előírásai olyan rosszindulatúak és ostobák voltak, hogy életképtelenségükhöz nem férhetett kétség. Németországot elképesztő méretű jóvátételre kötelezték (melyeket végül nem is nagyon tudtak behajtani, összességében Németország végül többet nyert a vámon, mint amennyit elvesztett a réven). A diktátum csak a győztesek dühéről tett tanúbizonyságot, és még valamiről: a győztes népek nem értették meg, hogy nincs az a vesztes nemzet vagy közösség, amely egy modern háború költségeivel felérő hadisarcra volna kötelezhető.
A tömegeknek fogalmuk sem volt a legegyszerűbb gazdasági összefüggésekről sem, vezetőik pedig nem merték kiábrándítani őket, nehogy elveszítsék szavazatuk. Az újságok, szokásuk szerint, az uralkodó nézeteket tükrözték és erősítették tovább. Elenyészően kevesen voltak, akik megpróbálták elmagyarázni, hogy jóvátételt csak szolgáltatásokkal vagy szárazföldi, illetve tengeri áruszállítással lehet teljesíteni; továbbá, hogy amikor az áru megérkezik a célországba, kizökkenti kerékvágásából a helyi ipart, kivéve, ha igen kezdetlegesen szervezett, vagy szigorúan ellenőrzött társadalomról van szó. Valójában – ahogy erre a II. világháború után az oroszok is rájöttek –, legyőzött országot csak egyféleképpen lehet kifosztani: mindent, ami szükséges és mozdítható, el kell szállítani, és ideiglenes vagy végleges rabságba kell hajtani a férfilakosság egy részét. De az efféle eljárás haszna sem mérhető a háború költségeihez.
Nem akadt egyetlen olyan vezető politikus sem, aki a választópolgárok elé tárta volna ezeket az alapvető, nyers tényeket. Egynek sem volt hozzá elég esze, tekintélye, egy sem tudott felülemelkedni a tömeghisztérián. De ha megtette volna valamelyikük, senki se hitt volna neki.” (Winston S. Churchill: A második világháború 1-2.)
A háború után hadügyminiszterként támogatta a britek szovjetellenes intervencióját. A kormányban 1921-22-ben gyarmatügyi, 1924-29 között pénzügyminiszteri posztot töltött be. Ezután 10 évre ellenzékbe vonult. 1939 szeptemberében, amikor Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, őt nevezték ki a haditengerészet élére. 1940. május 10-én, a németek nyugat-európai támadásának napján ő alakított koalíciós kormányt, melyben ő lett a védelmi miniszter is.
„Május 13-án, hétfőn bizalmi szavazást kértem a külön erre a célra összehívott alsóházban. Beszámoltam róla, hogy áll a különböző hivatalok betöltése, majd ezt mondtam: „Nem ígérhetek mást, mint vért, küszködést, könnyeket és verejtéket.” Országunk hosszú történetében nem akadt még egy miniszterelnök, aki ilyen rövid s egyszersmind ilyen népszerű programmal állhatott volna a parlament és a nemzet elé.” (Winston S. Churchill: A második világháború 1-2.)
Május 13-i híres beszédében „vért küszködést, könnyeket és verítéket” ígért a háború idejére, s kijelentette, a hitlerizmus leverése érdekében a kommunistákkal is hajlandó összefogni. Nagy szerepet játszott a fasiszta Németország feletti győzelem kivívásában. Részt vett a teheráni és a jaltai találkozón, de a háború után, 1945 júliusában megtartott potsdami értekezletnek már csak az elején volt ott, mivel közben pártja a választásokon megbukott.
1945-51 között a tory árnyékkormányt vezette. 1946-ban híres fultoni beszédében lehúzta a „vasfüggönyt”, együttes angol-amerikai fellépést sürgetve a szovjet fenyegetéssel szemben. Kiállt az európai egység megteremtése mellett is. 1951-ben, a konzervatívok győzelme után ismét miniszterelnök lett (1955-ig).
A háború és béke kérdésére és a transzatlanti szövetség megerősítésére összpontosított. Emellett kiváló tájképfestő volt, álnéven rendszeresen kiállított, s számos könyvet írt, köztük a II. világháború történetét. 1965.január 24-én hunyt el Londonban. „Mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért” 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. (2003-ban Budapesten, a Városligetben szobrot állítottak neki és sétányt neveztek el róla.)
