„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött.” – Pilinszky János gondolataival indítjuk az advent kezdetét, advent első vasárnapján.
A keresztény hagyományok szerint ekkor kezdődik meg az új egyházi év és a felkészülés a karácsonyra. A Szent András ünnepéhez (november 30.) legközelebbi eső vasárnaptól Jézus Krisztus születésnapjáig, december 25-ig tartó időszak a keresztény kultúrkörben az előkészület ideje. Advent első vasárnapja a vízkereszt utáni első vasárnapig tartó karácsonyi ünnepkör és az egyházi év kezdete.
Pilinszky János: A várakozás szentsége
(részlet)
„Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.”
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
A liturgiában színe a lila, kivéve advent harmadik vasárnapját, amikor szabad rózsaszínt használni. A szó a latin adventus Domini, az Úr eljövetele kifejezésből származik, mégpedig kettős értelemben: Jézus Krisztus megszületése Betlehemben és második eljövetele az idők végezetével. Az adventi időszak a Krisztus utáni V. századtól ismert. Jeruzsálemben eleinte csak egy adventi vasárnapot ünnepeltek a keresztények, a VII. században Nagy Szent Gergely pápa azonban már négyben állapította meg számukat. A XI. századtól kezdve az adventi liturgia jelentősége Rómán kívül is megnőtt, a négy vasárnapból álló adventi időszakot 1570-ben V. Pius pápa tette kötelezővé az egész egyházban, rendelkezése ma is érvényben van. Egyedüli kivétel a milánói egyházmegye, ahol az advent hat vasárnapból áll.
Jelképe az adventi koszorú, amelyet többnyire fenyőgallyakból fonnak, és a ráhelyezett négy gyertya közül minden vasárnap eggyel többet gyújtanak meg. (A szokás a XIX. században jött divatba, de gyökerei még a pogány korba nyúlnak vissza. Az első, kocsikerék nagyságú adventi koszorún még 24 gyertya állt, és minden hétköznap egy fehéret, minden vasárnap egy pirosat gyújtottak meg.) A négy gyertya a világosságot jelképezi, amely Jézus születése révén szétárad a Földön, egyben a hitet, a reményt, a szeretetet és az örömöt fejezi ki. Az adventi koszorúkat a templomokban áldják meg advent első vasárnapján vagy az előző szombat esti szentmisén.
Az ünnephez ma már szervesen kapcsolódik az adventi naptár, melynek eredeti jelentősége az volt, hogy elvezesse a felnőtteket és a gyermekeket a karácsonyhoz. (Az első nyomtatott adventi naptár 1908-ban készült Münchenben.) A naptár minden egyes ablaka mögött a karácsonyi ünnepkörre utaló gondolatokkal találkozhatunk. Ez a vallási tartalom napjainkban mindinkább elhalványul, az ipar és a kereskedelem egyszerű decemberi naptárnak tekinti, és minden egyes napját-lapját csokoládéval vagy marcipánnal édesíti meg.
