Azoknak a népes táborát erősítem, akik szeretik tudni előre a dolgokat. Nem a jövőre gondolok, hisz azt ki nem szeretné tudni, hogy mi vár rá az életben…
Az én könyvemben az volt megírva, hogy egy komoly betegséggel kerüljek közelebbi ismeretségbe, aminek „művészneve” is van: non-Hodkin limfóma. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy jól gyógyítható. Persze ez nem azt jelenti, mint egy megfázás esetében, hogy a beteg megkapja a dózisnyi gyógyszerét és pár nap alatt el is felejti az egészet. Ez egy hosszú, de járható folyamat. Egyénekre válogatva, hisz van, aki egy-két éven belül meggyógyul, másnak viszont több időre van szüksége hozzá. Elfelejteni mindent és megszabadulni a rossz emlékektől? Nem, nem lehet. Sajnos vagy nem sajnos ez életünk végéig elkísér bennünket. Különböző időközönként a betegbiztosítás terhére, kontrollra kell járni. De mielőtt ez megtörténhetne, ugorjunk a folyamat elejére.
Az én esetem alakította a statisztikát abban a pillanatban, hogy diagnosztizálták a betegséget: a szervezetem jól reagált kemoterápiás kezelésekre, folyamatosan csökkent a daganat nagysága. Amint megtudtam én is ezt a hírt, az optimizmusom letagadni sem tudtam, bár tudtam, mi vár rám a diagnózis után. Mindent előre megterveztem: előre kiszámoltam mikor fog véget érni a kemoterápiás kúra és mindez mivel jár majd.
Nyolc alkalom két hetes ciklusokban. A kúra végén pedig a pet ct vizsgálat várt, ami megmutatta, hogy még maradt a májamon egy darab egy centiméteres daganat. A várt pihenést és a kórház látványától mentes időszakot azonnal elfelejthettem; két, az előzőeknél erősebb kezelést írtak elő, most háromhetes ciklusban. Aztán fél füllel meghallottam, hogy a második kezelés után vesznek tőlem őssejteket. És itt kezdődött…
Ahogy már írtam: szeretem tudni, hogy mi vár rám. Ezt viszont nem tudtam, senki nem mondott róla soha semmit (Miért is mondott volna? Nem olyan mindennapos dolog az őssejt transzplantáció…), talán ezért is barátkoztam meg nehezen a gondolattal, hogy mi vár rám.
Az őssejt levétel nem fájdalmas, inkább fárasztó folyamat. Mozdulatlanul kell feküdni mintegy 5-6 órán keresztül. Tű az egyik kézben, tű a másik kézben. Persze csak miután a beteg minden létező beleegyező nyilatkozatot aláír. Mert alá kell írni. Olyan dolgokkal szembesítenek, hogy ha ennek a papírnak a tartalmát előre ismertem volna, akkor eszem ágában nem jutott volna megjelenni az őssejt gyűjtésen. De megjelentem és csinálom. Elvégre jó, ha van őssejtünk, jól jöhet még valamire.
Alkudozós típus vagyok. Doktornőmmel sokat alkudoztam a kezelések során: kell e nekem ez vagy az a vizsgálat. Sokszor sikerült meggyőznie. Az egyik legemlékezetesebb érvelése az volt, mikor azt mondta: „Gergely! Jobb magának az élők között!”. Ennél egyértelműbb érvelést keveset hallani.
Végül megkaptam mindkét közepes erősségű kezelésem. Levették az őssejteket is a kezelések után, pet ct-n is voltam. Betegségem diagnosztizálásához képest napra pontosan hét hónapra, megkaptam a jó hírt, miszerint az alapbetegségemre utaló jel nincs már a szervezetemben. Ennek a hírnek mindenki nagyon örült. Doktornőm is nagyon boldog volt. A kérdés már csak az maradt, ha ilyen jók az eredményeim, akkor kell-e az őssejt transzplantáció vagy sem.
Több szempontból lehet megközelíteni a kérdést. Van ismerősöm, aki 10 évvel ezelőtt esett át a transzplantáción. Azóta tünetmentes, és már boldog családanya. Van ismerősöm, aki 15 éves korában csinálta végig a kemót és megkapta a papírt, hogy tünetmentes, aztán 15 évre rá kiújult a betegség. Kérdezgettem orvosokat, sorstársakat, mindenkit, aki egy kicsit is konyít a dolgokhoz. A szinte egyöntetű vélemény szerint azért kell végigjárnom az utat, mert a pet ct nem képes sejt szinten kimutatni a beteg sejteket. Ha csak egy beteg sejt is maradt a szervezetemben, akkor az kiújulhat a rák. Nem egy-két hét vagy hónap, hanem hosszú évek alatt. 15-20 évről beszélgetünk. Ezeket a tényeket mérlegelve döntöttem a transzplantáció mellett. Ha már úgyis nyakig benne vagyok a betegség elleni küzdelemben és eddig én állok nyerésre, akkor ezt az utolsó hajrát végig kell csinálnom. Nem beszélve a statisztikáról…
A statisztikára márpedig oda kell figyelni. A statisztika szerint a túlélés, a gyógyulás esélye függ a beteg életkorától, betegség fajtájától és véleményem szerint a beteg elszántságától. Minden érv mellettem szól. Nem akarok ezzel a betegséggel többet foglalkozni. Ennyi épp elég lesz. Inkább azokkal az emberekkel foglalkoznék, akik tanácsot kérnek, félnek, hogy mi vár rájuk a kezelések, a transzplantáció alatt vagy után.
Beleegyeztem a transzpalntációba. Most a telefont várom, hogy mikor fekhetek be a kórházba. Megteszek mindent. Van miért végigmenni ezen az úton. Én nem akarom, hogy kiújuljon nálam. Jó példával jár előttem a fent említett édesanya, aki tünet és panasz nélkül éli mindennapjait a családjával.
Kelt: 2011. október 02.
Oldal Gergely
