„Luca, Luca, kitty, kotty! / Sáp, sáp, rud, rud, kukorikú!” A néphit úgy tartotta, hogy Luca napja a boszorkányok napja, ezért a nők számára tiltott volt bizonyos munkák végzése, és ezen a napon kezdtek hozzá a Luca széke készítéséhez is.
A magyar néphit kétféle Lucát ismert, a jóságost és a boszorkányosat. Ezen a napon kezdték csinálni a boszorkány felismerését biztosító eszközöket, amelyek rendszerint karácsony éjszakáján fejeződtek be. A Luca szék elkészítése is ekkor kezdődött, amit végül karácsony előestéjére fejeztek be, s aki a templomban az éjféli misén ráállt, az megláthatta, ki a boszorkány. A lányok szívesen jósoltak Lucakor, vajon ki lesz a jövendőbelijük. Jósolhattak még Katalinkor és Borbála napján is.
A Luca napi népszokások arra vezethetők vissza, hogy a Krisztus után 304-ben vértanúhalált halt szicíliai szűz, Szent Lucia – a vakok, szemfájósok, utcanők és menyasszonyok védőszentje lett – vallásos tisztelete helyett a magyar néphagyományban (a magyarokon kívül horvátok, szlovének, szlovákok, osztrákok is) december 13-hoz inkább a „démonikus” Lucát részesítjük előnyben. Ehhez a Lucához egy csúnya és öreg boszorkány képzete kapcsolódik, aki elől eldugták a háztartás összes seprűjét ezen a napon, nehogy lába alá kapja és elröpüljön rajta. A Luca-kultusz magyarországi fénykorát Mária Terézia idején érte el.
[Luca, Luca, kitty, kotty!…]
Luca, Luca, kitty, kotty!
Sáp, sáp, rud, rud, kukorikú!
Annyi csirkéjük legyen,
Mint égen a csillag!
Annyi pénzük, buzájuk legyen,
Mint földön a fűszál!
Akkora kolbászuk legyen,
Mint az országutja!
Akkora szalonnájuk legyen,
Mint az utcakapu!
A doktor, patika éhen haljon,
A barmuk zsirtúl megfulladjon!
A gazdaasszony sose lustálkodjon!
Luca, Luca, kitty, kotty,
Kukurikú!
Luca napja a nők számára úgynevezett dologtiltó nap volt – tilos volt dolgozni, tüzet gyújtani, kenyeret sütni és varrni -, mert ilyenkor mindenhol boszorkányok leselkedtek, és büntetésből Luca bevarrta a tyúkok „tojókáját”. Nem volt szabad fonni, szőni sem, mert úgy tartották, Luca összekeveri a fonalat, kóccá változtatja és kócot tesz a vétséget elkövető eszének helyére.
A lucázás, más néven kotyolás ismert népszokás. Luca-nap hajnalán a fiúk útra keltek, kezükben némi szalmával vagy kis fadarabokkal. Ismerősük házához érve vagy ráültek, vagy rátérdeltek a szalmára, és egy „kotyolós” mondókát adtak elő. A kotyolásért – amelynek célja az volt, hogy a tyúkok a következő évben jól tojjanak -, a háziasszonytól egy kis ajándékot kaptak (pl. gyümölcsöt). Vidéken még ma is járják a gyerekek a házakat, és „Luca-Luca kity-koty” kezdetű köszöntővel kívánnak jót a ház népének.
Dömötör Tekla Magyar népszokások című kötetében így ír a Luca-napról: „Általánosan elterjedt volt az a varázslás is, amelynek célja a boszorkányok távoltartása, illetve meglátása volt. Mindkettő Luca napján kezdődött, és a karácsonyi éjféli miséig tartott. Az előbbi célra a Luca napján a kémény alatt megkötött nyírfaseprő volt a jó, amellyel a tizenketted alatt sepregetni kellett, hogy a boszorkány ne juthasson a házba. A boszorkánylátásra a közismert Luca-széke szolgált.”
Luca nap estéjén és éjszakáján nemcsak tréfálkozni lehetett, de még a lopkodás is megengedett volt. Voltak, akik vizet loptak az udvarokon álló kútból, s akadt, aki bohócnak öltözve koldulni indult. Rengeteg ház udvara reggelre kapu nélkül maradt, mert a lopkodók magukkal vitték. Megtalálni csak valamelyik szomszédnál lehetett, vagy egy gödörbe vagy a pincébe hajítva. Luca napi szokás volt az is, hogy egy cserépbe búzát vetettek, hogy karácsonyra kikeljen. Akkor a karácsonyfa alá tették, mint az élet jelképét. Ha karácsonyig minden elvetett szem kikelt, akkor a következő évben bőséges termésre lehetett számítani.
