Érdekes asszony. Ha nem tudnám, hogy orvos, akkor is azt mondanám rá első látásra, hogy olyan doktornénis. Abból a fajtából, akit nem koptattak fásulttá a rendelőben töltött évtizedek, akinek elhiszem, hogy amikor belépek a rendelőjébe, én és a torokgyulladásom kerül az univerzum központjába. – Garamvölgyi Katalin írása
Dr. Jakkel Anna harmóniát sugároz, talán mert sokat mosolyog. Érintsük akár a legkomorabb, legsötétebb témát – akad belőle elég – előbb-utóbb rálel arra a pontra, arra a kis résre, ahol helye van a mosolynak. Bölcsnek, szomorúnak vagy éppen vidámnak. Kongó, Mali, Guinea – három misszió van a háta mögött.
Érdekes asszony azért is, mert ötven fölött indult el a dzsungelbe gyógyítani. Abban az életkorban, amikor a legtöbb ember már a nyugdíján aggódik vagy azon görcsöl, mihez kezdjen magával, hiszen a gyerekek felnőttek, elköltöztek, a mindennapi családi teendők és viszonyok átalakultak. Jakkel Anna kecskeméti háziorvos viszont egy szép nap azon kapta magát, hogy útban a kongói Kiwanja felé az Uganda és Kongó közti 500 méteres határsávban, zsákkal a hátán gyalogol fegyveres katonák közt, felszerelést, gyógyszert cipel, és egy olyan helyre igyekszik, ahová a Jóisten se szívesen pillant, s ahová a nemzetközileg ismert, neves segélyszervezetek el sem indulnak. Errefelé akkor sem lehetne megoldani az állandó orvosi ellátást, ha volna rá pénz. Gyakoriak a földrengések, lávakitörések, ilyen-olyan konfliktusok törnek ki, és akkor mindenki szedi a sátorfáját, mert menni kell.
Érdekes asszony azért is, mert semminek nem kerít nagy feneket. Nem akarja megváltani a világot, nincs benne pátosz, csak végtelen empátia. A nagy kaland egy újságcikkel kezdődött, amely az AHU (Afrikai-Magyar Egyesület) egyik missziójáról visszatért orvosokról szólt. Nem sokat hezitált, felvette a kapcsolatot az egyesülettel, a terepet megjárt kollégákkal, és a következő kongói misszión már ő is részt vett. Így jutott el a kiwanjai menekülttáborba.
Ha az afrikai nyomor, egészségügyi ellátás vagy éppen annak hiánya kerül szóba, az élménybeszámolók általában drámai színezetet kapnak – nem véletlenül, hiszen európai szemnek-agynak elképzelhetetlen és felfoghatatlan, amit ott lát. Anna azonban nagyon józanul áll ehhez a kérdéshez is. Eleve nem voltak illúziói arról, hogy mi fogadja majd, így az elképzelés és a valóság közt nem tátongott akkora szakadék, hogy elrettentse vállalt feladatától. Egyszerűen és azonnal elfogadta, hogy ott minden más. Nincs villany, nincs víz, a komfortfokozat zéró, a rendelő pedig egy szedett-vedett, iskolának kinevezett tákolmány egyik helyisége, kopott palatábla lóg a falon, a terem közepén áll egy asztal, az a vizsgáló. Eszközök nincsenek. Csak az, amit Annáék magukkal tudtak vinni a hátizsákban, azaz az itthoni minimál alapfelszerelés: sztetoszkóp, vérnyomásmérő, vércukormérő, torok és pupillavizsgáló lámpa.
Anna doktornő nagyon egyszerűen fogalmaz: ”Ott, ahol a legkevesebb az, hogy nincs víz, a legközelebbi kórház több száz kilométerre van, és oda sem aszfaltút vezet, jóformán csak katonai terepjáróval lehet közlekedni, olyan utakon, amiket elképzelni sem tudunk, ott diagnosztikai háttérre nincs lehetőség. Egy ilyen helyen az embernek tudomásul kell vennie a határait. Teszi, amit tud, menti a menthetőt, azzal, ami a rendelkezésére áll. Ha mással nem, hát a szemével, fülével, lelkével.”
Galéria – Afrika arcai egy háziorvos szemével
A lélek nagyon fontos, állítja a doktornő, lélek nélkül a legjobban felszerelt kórház sem működik. A kommunikáció ugyanis – legalábbis kezdetben – elég nehézkes. Általában az ottani betegek csak a törzsi nyelvet beszélik. Szerencsés esetben van velük tolmács, aki a törzsi nyelvet európai nyelvre, angolra vagy franciára fordítja, aztán vissza. De a második hétre a magyarok mindig megtanulják az alapszavakat, kifejezéseket, így közvetlenül, személyesen is kapcsolatot tudnak teremteni a beteggel. És hát, legyen szó magyarról vagy afrikairól, a beteg megérzi a legapróbb mozdulatból, gesztusból, tekintetből hogy segíteni akarnak rajta, és innen kezdve már működik a kapcsolat.
„Ha jobban belegondolok, nem sok mindent csináltam kint másképp, mint itthon – mondja a doktornő. Az önkéntes lányok sokat nevettek rajtam, mondván, hogy, na, az Anna már megint magyarul rendel, mert önkéntelenül is magyarul beszélek vizsgálat közben. És a beteg felfogta a hangsúlyból, hogy mit mondok. Amikor egy gyerek rám vigyorog, és látom, hogy megértett, az valami csodálatos érzés. Egyébként sok mindent meg lehet oldani eszköz nélkül. Gondoljunk bele, ha itthon bejön valaki 40 fokos lázzal, adunk neki lázcsillapítót, borogatjuk, ahogy az előző generációk is tették.”
De fel kell tudni dolgozni a tehetetlenséget is. Rengeteg ember szenved például ízületi deformitástól, idehaza egyszerű műtéttel megoldható lenne a probléma, ott erre, megfelelő háttér híján, esély sincs, de a kapott tüneti kezelés is enyhít valamit a fájdalmakon.
Aki odamegy, gyakran szembesült azzal is, hogy a beteg bizony a szeme láttára hal meg. Arrafelé ilyesmiért nem lázadoznak népek, elfogadják a sorsot, beletörődnek. Annak örülnek, amit kapnak. Antibiotikumra, fertőtlenítőszerekre, féregirtókra, fájdalomcsillapítókra, malária elleni gyógyszerekre van leginkább szükség. Itthonról csak annyit tudnak vinni, amennyit poggyászként felvihetnek a repülőre, így általában az AHU pénzéből, az adott országban vásárolják meg a gyógyszerkészletet, amit aztán kiporciózva kapnak meg a rászorulók. Sokszor már apró trükkökkel is kedvező eredményt lehet elérni. Egy árvaházban például megtanították a gondozónőket, hogy ha betadinos vízzel mosdatják a kicsiket, három nap alatt meggyógyulnak bőrbeteg gyerekek.
Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy az oltási programok úgy működnek, hogy aki jelentkezik, az megkapja az ilyen-olyan védőoltást, aki nem jelentkezik, nem kéri, az nem. Kényszeríteni senkit sem lehet. Így aztán nehéz gátat vetni a betegség továbbterjedésének. Ráadásul mivel gyakorlatilag nem létezik népesség nyilvántartás, azt sem lehet tudni, valójában mennyire lenne szükség.
A missziók során általában a gyerekeket veszik előre, velük foglalkoznak a legtöbbet, mert ők még fogékonyak. Náluk és a fiataloknál gyümölcsözik legjobban a felvilágosító munka, az újonnan érkező missziósok örömmel fedezik fel az előző önkéntes csoportok eredményes működésének jeleit.
A helyi szokásokat tiszteletben tartva általában sikerült elkerülniük a konfliktusokat, olyannyira, hogy Maliban (mert Kongó után három hónappal már megint Afrikában találjuk!) még egy mohamedán esküvőre is meghívták Annát és akkori útitársát, Kiss Imrét, tokaji gyerekorvost. Tradicionális ruhát varrtak nekik a szertartásra, amelyet azóta is nagy becsben tartanak.
Afrika mindennapjai – hacsak nem szafari turistaként „hobbizik” ott az ember – óriási toleranciát követelnek az európaiaktól. A busz nem menetrend szerint indul (nincs is olyan, hogy menetrend), hanem amikor zsúfolásig megtelik. Márpedig az AHU önkéntesei a helyi tömegközlekedési eszközökkel utaztak, csirkék, kecskék, miegyebek társaságában. Így aztán, amikor Guineában a Los szigetekre jártak át rendelni, bizony Annáéknak is türelmesen ki kellett várniuk, amíg az őket szállító aprócska csónak dugig telik.
Galéria – Afrika arcai egy háziorvos szemével
De várakozás közben sem unatkoztak, megcsodálhatták például az egyik városka helyi nevezetességét, a csipogós, karácsonyfaégős Mikulásokat, melyek az egyik kínai (mi más?!) boltban lógtak – júniusban. A helybéliek annyira beleszerettek azokba a műanyag télapókba, hogy karácsony múltával nem engedték leszedni a dekorációt. A kínai cuccok egyébként szép lassan ott is megfojtják a helybéli kézművességet, ami lehet, hogy kezdetleges, de legalább az övék. Volt. Ma már arra büszkék, ha van egy szép, rózsaszínű műanyag lavórjuk. Anna szerint ennek a tendenciának egyetlen pozitív hozadéka, hogy viszonylag normális áron elérhetővé váltak a műanyag cipők, szandálok, amelyek förtelmesek ugyan, de legalább nem mezítláb járnak…
Mindenhonnan úgy jöttek el, hogy visszavárják őket. Anna legszebb emlékei közé tartozik, amikor Maliban árvaházi gyerekek énekkel, tánccal búcsúztak tőlük. Igazából mindenki úgy jön haza Afrikából, hogy nem fejezte be a munkát. Jakkel Anna itthon is „afrikázik”, mégpedig a fotóival. Afrikában, amikor éppen nem gyógyított, fényképezett. (Egyébként eme szenvedélyének köszönheti a legfélelmetesebb affért, ugyanis társaival pont a ruandai határnál támadt kedve fényképezni, ennek köszönhetően percek alatt letartóztatták a brancsot, és csak hosszas rituálé után sikerült lebeszélni a hatósági közegeket arról, hogy dutyiba csukják a „paparazzókat”.)
Az összegyűlt képekből válogatva rendezte meg első kiállítását, amely aztán vándorútra indult, egyre több iskolai programba épült be, egyre több helyre hívják előadást tartani. Élménybeszámolóira egyaránt kíváncsiak nyugdíjasok, diákok, egyesületek, s Jakkel doktornő mindenhova elmegy, ahova invitálják.
Színesen, lelkesen, jól mesél, de ami a legfontosabb: őszintén. Élet, halál, más kultúra, más értékrend – mindez szóba kerül ilyenkor. A legtöbben, főleg a gyerekek nagyon át tudják élni a hallottakat. Ők azok, akik aztán beállítanak a rendelőbe valami ajándékkal, némelyik a saját kedvenc játékától válik meg, mondván: „Annak a fiúnak küldd el, akiről meséltél!”.
Nos, ilyesmikről mesélnek a képek, amelyek június 2-ig láthatók az Újpesti Kulturális Központ–Ifjúsági Házban, aztán a gyűjtemény folytatja útját, Jakkel Anna doktornő pedig – ha jól sejtem – hamarosan megint összecsomagolja a hátizsákját. Mert vissza kell menni, hiszen várják.
Garamvölgyi Katalin
Itt elérhető: Tara Monti
Blog: Tara Monti
Képek: Jakkel Anna privát albumából származnak
