Baktay Ervin neves India-kutató, festőművész, művészettörténész, orientalista, asztrológus, író, műfordító 1890. június 24-én született.
„– Melyik ellenséget a legnehezebb legyőzni? Melyik a vég nélküli betegség? Melyik ember jó és melyik rossz?
A bölcs Pándava megfelelt:
– A haragot a legnehezebb legyőzni; a kapzsiság a vég nélküli betegség; jó ember az, aki minden élőlényt szeret; és gonosz, akiben nem él könyörület.
A kérdések és feleletek követték egymást:
– Mi az elvakultság? Mi a kevélység? Mi a tunyaság? Mi a legnagyobb baj?
– Elvakultság az, ha valaki nem látja az igazságot; kevélység az, ha valaki nem cselekszik jót; és a tudatlanság a legnagyobb baj.
– Mi a szilárdság? Mi a bátorság? Melyik a legjobb fürdő? Mi a könyörületesség?
– Szilárdság a kötelesség rendületlen teljesítése; bátorság az érzékek megfékezése; a legjobb fürdő, ha a lelki szennytől tisztulunk meg; és könyörületesség az, ha a nálunk gyengébbeket megvédelmezzük.” (Baktay Ervin: Mahábhárata)
Baktay Ervin (születési neve: Gottesmann Ervin) 1890. június 24-én született Dunaharasztiban. Jómódú polgárcsalád sarja, Budapesti reálgimnáziumi tanulmányokat követően 1910-től Münchenben, Hollósy Simon festőiskolájában tanult. Művészeti tanulmányai közben alkalma nyílt arra is, hogy a német indológiai szakirodalmat behatóan tanulmányozza.
Az I. világháború kitörésekor besorozták, híradós tisztként került a harctérre, hadnagyként szerelt le.
A háború utáni években orientalisztikai tanulmányokat folytatott, az ind eszmeiség iránti érdeklődése elmélyült. Ebben szerepe volt családjának is: nővére egy szikh főnemes felesége volt, lányukat, Amrita Sher-Gilt Baktay vezette be a festészet világába.
A magyar indológia nagy alakja több évet töltött Indiában, ahol a vallásokat, bölcseletet, művészetet és az egyes népcsoportok életét tanulmányozta, bejárva Kőrösi Csoma Sándor egykori tartózkodási helyeit, átszelve Indiát a Himalájától egészen Ceylonig.
Első jelentősebb írásai a neves költőt, Rabindranath Tagorét mutatták be, őt elemezve a hinduizmus eszmevilágáról adott átfogó képet, egyúttal bemutatta a keleti és nyugati gondolkodásmód közötti különbséget. Az ő nevéhez fűződött az indiai szerelmi tankönyvnek, a Káma Szútrának a fordítása is.
Baktay Ervin 1926-ban Indiába utazott, s három év alatt bebarangolta csaknem az egész országot, közben a maharadzsák udvarában vállalt portréfestésből tartotta fenn magát. Útja során tanulmányozta a vallásokat, a filozófiai irányzatokat, a művészeteket, kapcsolatba került szinte minden társadalmi réteggel, így későbbi műveiben mély empátiával ábrázolhatta az indiai emberek gondolkodásmódját, szokásait, lelki világát.
„A elmúlt évek alatt bejárta azt az útvonalat, amelyet egy évszázaddal ezelőtt a nagy székely utazó, Kőrösi Csoma Sándor tett meg az akkor még teljesen ismeretlen, misztikus tibeti fennsíkon. Ezt az utat azóta se járta be európai utazó s így Baktay Ervin valóban érdemleges munkát végzett, amikor pontról-pontra követte Kőrösi Csoma Sándor nyomdokait és a fontosabb állomáshelyeket kőtáblával jelölte meg.” (Baktay Ervin Kőrösy Sándor nyomdokain, Brassói Lapok, 1928)
1928-ban merész vállalkozásba kezdett: Kőrösi Csoma nyomában Ladakh hegyei közé utazott, s Zanglában és Pouktalban felkereste azokat a kolostorokat, ahol neves elődje élt és dolgozott. Élményeit A világ tetején című munkájában adta közre. Indiai útja során felkereste Gandhit is.
„Keleti illendőséggel érdeklődött hogylétem és minden távollévő rokonom hogyléte felöl, aztán odadirigálta az autót, ahol bátyja bárkaháza már várakozott reám a Dal-csatorna vizén. Lasszu Dánd és egész családja ünnepi, tehát majdnem tiszta ruhában várta érkezésemet és nagy volt az öröm. Készen állt a guzal, a primitív fürdő és mikor a hosszú út porától megtisztálkodva leültem az asztalhoz, Dándék olyan gondossággal szolgálták fel a teát s a vacsorát, hogy nyomban láthattam, nem felejtették el szokásaimat a múlt év óta. Szinte otthon éreztem magam a bárkaházban, pedig a kis hálófülke nem épen kellemes emlékeket idézett fel bennem, mikor arra kellett gondolnom, hogyan fetrengtem tavaly az egyszerű palangon (indiai ágy), lázamban nem is félrebeszélve, hanem félreüvöltve.
Másnap reggel aztán hozzáláttam, hogy elintézzem a még elintézendőket és beszerezzem a hiányzó felszerelést. Ebben is nagy segítségemre volt a jeles Abdulla. Azok, akik Kasmir hegyvidékein óhajtják tölteni a nyarat, sátrakat és tábori felszerelést szoktak bérelni a különböző szrinagari ügynökségektől s ezek látják el a hosszabb expedíciókra készülőket is. Abdulla azonban lebeszélt erről és elvitt valami komájához, egy szerény sátorkészítöhöz a bazársoron, akitől jóval olcsóbban bérelhettem a szükséges sátrakat. Tipikus kasmiri szolga feltétlenül a legdrágább ügynökséghez vezetett volna, amellyel persze előbb megegyezett, hogy baksist kap az üzletért. A szemfüles Abdulla később is sok felesleges kiadástól óvott meg.” (Baktay Ervin: A világ tetején)
Hazatérése után a Magyar Földrajzi Társaság tagja lett, ismeretterjesztő írásaival, előadásaival, könyveivel (India, Magyar utazó Indiában, Messzeségek vándora) a szélesebb közönség számára is elérhetővé tette az indiai kultúrát. 1933-ban a debreceni egyetemen bölcsészdoktorrá avatták, 1934-ben a Földgömb című folyóirat szerkesztője, a földrajzi ismeretterjesztés egyik fő szervezője lett.
1946-ban a Hopp Ferenc alapította Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum munkatársa, az indiai osztály vezetője lett, s ezzel párhuzamosan a budapesti egyetemen az indiai művészet történetének meghívott előadója is volt.
1956-57-ben az indiai kormány meghívására részt vett a Buddha születésének 2500. évfordulójára rendezett buddhista kongresszuson. 1958-ban jelent meg hatalmas ívű munkája, a három kötetes India művészete, amelyet németül is kiadtak.
1958-ban nyugdíjazták. 1962-ben egykori tanítványa hívására Londonban, a School of Oriental and African Studies-ban tartott előadássorozatot.
Baktay Ervin Budapesten halt meg 1963. május 7-én.
