Ahogyan Csoóri Sándor mondta: Csanádi Imre ugyanazt az eltéveszthetetlen hangot találta meg a magyar irodalomban, mint Kodály Zoltán a Psalmus Hungaricusban vagy a Berzsenyi versekre írt kórusműveiben.
Alig ismerjük: verseit ritkán szavalják, nem vált felkapott költővé, mégis ismerjük: versei gyermekkorunkkal együtt növekednek velünk, hogy felnőttként megértsük minden sorát. „Akadályokkal zsúfoltabb pálya aligha akad újabb irodalmunk történetében Csanádi Imréénél: több éves katonáskodás után, mikor osztályos- és nemzedéktársai előtt az eddig zárt kapukat kinyitotta a felszabadulás, rá hosszú hadifogság várt. Igaz, mindennek hasznát látta költészete, ez a hatalmas élmény- s valóságanyagot sodró líra. Realista, azt szokták mondani róla: a XVII. századi hollandok módján, holott pontosabb lenne Dürert emlegetni vele kapcsolatban, mert ő is szeret oly közel hajolni tárgyakhoz és emberi jelenségekhez, mint a német mester.
Persze nem is olyan egyszerű realizmus Csanádié, mert van-e szürrealistább realizmus, mint a virágoké és növényeké Dürer képein? A távol és közel nézőpontjából vizsgálja egyszerre a világot, azonosulva és távolságot tartva, meghatottan és ironikusan; ez a káprázatos életteljességet biztosító szemlélet érvényesül nyelvében is: a magyar nyelv múltjának olyan mély rétegeit ássa fel, eleveníti meg, mint kevesen előtte.
CSANÁDI IMRE: LEVÉLSÖPRŐ
Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél:
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, –
sziszegő szél
söpri-hajtja,
hullongó hó
betakarja.
Egyik legműveltebb költőnk volt, úgy építette be költészetébe a magyar líra múltját, régi századaink hangjait és formakincsét, mint Bartók a népzenét muzsikájába. Azonban anyag, nyelv, forma minden gazdasága s önálló értéke ellenére is csak hangszere költészetének, melyen egy ízig-vérig huszadik századi lélek fejezi ki világát és önmagát”, ezekkel a gondolatokkal összegzik életét és munkásságát Összegyűjtött versek 1936–1974 c. kötetének ajánlójában.
A Fejér megyei Zámolyon született 1920. január 10-én, kisparaszti családban. Költészetének egyik ihlető eleme lett a falusi környezet, a természeti táj, szüleinek, rokonainak a megélhetésért folytatott mindennapos kemény küzdelme a földdel, a természet erőivel. A gimnáziumot, szülei nem kis anyagi áldozata árán, Székesfehérvárott végezte, s erre az időszakra tehető költői indulása is. Első, dal formában írott, illetve életképszerű verseiben szülőföldjéről festett szociografikus hitelességű képet, s emellett önportréját, nevelődésének fázisait is megrajzolta. A magányos, zárkózott, kicsit mindig sértettnek ható ifjú fegyelmezett formájú epigrammákban fejezte ki indulatait. A magyaros-rímes és a klasszikus időmértékes verselésben egyaránt tehetséggel mozgott. Elődei, példaképei között Adyt, Kosztolányit, Babitsot, Csokonait, Berzsenyit, s mindenekelőtt Petőfit és József Attilát említette, külföldi mintái között Horatius, Baudelaire és Dante is szerepelt.
1939-ben érettségizett, s előbb segédjegyzőként, majd házitanítóként dolgozott Pusztavámon. 1941-ben beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ezzel egyidejűleg a Győrffy Kollégium növendéke lett. Ebben az időben állította össze első verseskötetének anyagát, amelynek lektora Weöres Sándor volt. A kötet a Bolyai Kiadó sorozatában jelent volna meg, erre azonban a háború miatt nem került sor.
CSANÁDI IMRE: FÉSZEK
Tetszik fáradt fejem a présház oldalára
békélve hajtanom. A csöndöt hallgatom.
Alvó lombok alatt szivemet altatom.
Vergődött hasztalan; nyugodna már, az árva.
Igéző esti kép. Diófák lomha sátra
suhog fejem fölött, sötéten, vastagon.
Ellátok messzire; szemközt a dombokon,
ahány szelíd vonal, oldódik kék homályra.
Ásít a lap. Gyöpe barnáll égetten; apró
fehér-fekete folt a falujába tipró
gazda és asszonya. Távol gyér füstpamat.
Piheg édesdeden ez a gigászi fészek. –
Lenn, nagy dérdurral és oda se az egésznek,
rakottan küszködik egy kis konok vonat.
(Ötven vers, Zámoly, 1938)
Csanádit behívták katonának, az embertelenség, a borzalmak, az értelmetlen pusztítás elől azonban az érzékeny idegrendszerű költő megszökött. Néhány hónap bujkálás után 1944-ben szovjet hadifogságba került, s Ukrajnába hurcolták. Erről az időszakról szól, ebből az egész életére kiható élményből táplálkozik egyik legszebb, legismertebb verse, a Berdicsevi nyírfák, amely sokáig antológiák kedvelt darabja volt.
A hadifogságból 1948-ban keserű, hitevesztett emberként tért haza, ahogy fogalmazta: „Újra kellett tanulnom járni, mint egy hosszas betegség után.” A Szabad Föld, a Magvető, a Szabad Ifjúság című lapok munkatársa lett, 1951-től a Szépirodalmi, majd 1955-től a Magvető Könyvkiadónál volt kiadói lektor, majd szerkesztő, többek között a Magyar Könyvtár című sorozat gondozásában is részt vett. 1953-ban megjelent első verseskötete, az Esztendők terhével darabjai a paraszti múlt világát idézik, s egyúttal az ország, a nép sorsáért aggódó ember is megszólal bennük.
1954-ben József Attila-díjat kapott, ezt az elismerést még kétszer, 1964-ben és 1973-ban is elnyerte. Csanádi kora ifjúságától gyűjtötte a népi hagyomány, a népi költészet emlékeit, s gyűjtőútjainak eredményeként 1954-ben látott napvilágot Vargyas Lajossal együtt összeállított népballada-gyűjteménye Repülj, páva, repülj címmel.
1956-ban a forradalom idején nyomtatásban is megjelent Vér című verse, emiatt a bukás után belső emigrációba kényszerült. Ennek az időszaknak termése két gyermekvers-kötete, a Négy testvér, illetve a Kis verses állatvilág.
CSANÁDI IMRE: KERESGÉLŐ
Megyek, megyek
Mendegélek
Kerek erdőn
Keresgélek.
Vackort,
Vadrózsát,
Virágszagú
Szamócát,
Nagykalapos gombát-
De nem a bolondját!
A Négy testvér népi gyermekversek, mondókák, játékos rigmusok inspirálta versei az egészen kicsiknek, a még beszélni tanuló, illetve óvodás korú gyermekeknek szólnak, s a kötet kompozíciója a négy testvér, az évszakok változását követi végig. A másik, már iskolásoknak szóló, Reich Károly illusztrálta kötet egyszerre költészet és ismeretterjesztés, 50 portréverset tartalmaz ismert és kevéssé ismert állatokról.
A hatvanas években Csanádi érdeklődése egyre inkább a régi magyar irodalom felé fordult, kedvenc kutatási területe a XVIII. század volt, Mikes Kelemen, Bessenyei György, Ráday Gedeon, Gvadányi írásai, amelyek – állítása szerint – az élet minden területéről, a hétköznapi életről, a kultúráról nyújtanak gazdag információkat a jelenkor emberének. Költészetében is jellemző volt egyfajta históriás attitűd, amelyekhez a reformáció idején talált példát. A képzőművészettől soha el nem távolodó költő a hetvenes években írta meg egyedülálló ciklusát, az Írott képeket, amelynek minden darabja a magyar és az egyetemes festészet egy-egy jelentős alkotásához készült.
Csanádi Imre és Rab Zsuzsa az első férj, Kormos István áldásával kezdett új életet, ám a házasság nem lett sikeres, mindkét fél igényelte a sajátos életmódot. 1975-ben megkapta a Kossuth-díjat, majd egy évvel később megbízták az akkor induló Új Tükör című lap főszerkesztésével. E pozícióban 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig maradt, ezt követően szinte teljesen kivonult az irodalmi életből. Utolsó kötete 1989-ben jelent meg Egy hajdani templomra címmel, de csaknem teljesen visszhang nélkül maradt. 1991. február 25-én halt meg Budapesten.
„Nem formabontással, hanem formateremtéssel válik modernné, mindenekelőtt azzal, ahogyan a világ társadalmi, technikai és lélekbeli újságait – már ifjan is és még inkább a későbbi években – erőltetettség, hangos odamutogatás nélkül, egyszerűen és magától értetődően helyezi el a világ adott dolgai közé, ötvözi költészetében.”
Költészetének kutatója és avatott ismerője, Alföldy Jenő szerkesztésében 2004-ben jelent meg a Csanádi Imre emlékezete. Másodvirágzó című mű, amelyben pályatársak, barátok vallottak a Kossuth-díjas költőről. Alföldy így jellemezte költészetét: „Csanádi Imre a legmagyarabb költőnk. A külsődleges hazafiaskodás távol állt tőle, de egész érzésvilága kiárad abban a sajátos költői nyelvben, amelyet a népi, a régi és a huszadik századi magyar nyelv együttes és művészi használatával alkotott.”
