„Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat…” Nemcsak a magyar klasszicizmus egyik legnagyobb költője volt, hanem szenvedélyes gondolkodó, sértett zseni és modern hangú alkotó is. 250 éve született Berzsenyi Dániel, akinek versei ma is meglepően aktuális erővel szólnak hazáról, elmúlásról és emberi küzdelmekről.
„Berzsenyi Dániellel jelent meg az az „új hang” a magyar irodalomban, amit Kazinczyék generációja oly régóta várt, az írótársadalom azonban későn ismerte fel a „niklai remete” valódi nagyságát.” (Hegedüs Géza)
A „niklai remete”, aki megelőzte a romantikát – 250 éve született Berzsenyi Dániel
Egyházas Nagyberzsenyi Berzsenyi Dániel 1776. május 7-én született a Vas vármegyei Egyházashetyén, evangélikus nemesi családban. Gyermekkorát alapvetően meghatározta apja szigorú nevelése: úgy vélte, fia túl gyenge a tanuláshoz, ezért előbb fizikailag kell megerősödnie a birtoki munkában.
BERZSENYI DÁNIEL: A SZERELEM
(részlet)
Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.
India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.
De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.
A soproni evangélikus líceumba csak tizenkét évesen került, az iskolai fegyelem azonban idegen volt számára. A lázadó természetű fiatal Berzsenyi 1793-ban egyszerűen megszökött az iskolából, és katonának állt. A katonai élet keménysége viszont hamar kijózanította, így rövid idő után hazatért.
Házasság, gazdálkodás, titokban írt versek és kritika
Az otthoni konfliktusok elől végül a házasság jelentett kiutat számára. 1799-ben feleségül vette másod-unokatestvérét, a mindössze tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát. A fiatal pár a kemenessömjéni birtokon kezdett gazdálkodni, majd később Niklára költöztek.
Berzsenyi ekkor még nem országosan ismert költő volt, verseit szinte titokban írta. Fordulatot az hozott életében, amikor megismerkedett Kis Jánossal, aki felismerte tehetségét, és eljuttatta műveit Kazinczy Ferenc számára. A széphalmi mester lelkesedése hatalmas lendületet adott Berzsenyinek: első verseskötete 1813-ban jelent meg.
A siker ellenére Berzsenyi érzékeny alkotó maradt. 1817-ben Kölcsey Ferenc kemény hangú kritikát közölt verseiről. Bár a bírálat szakmailag több ponton megalapozott volt, stílusa mélyen megsebezte a költőt.
Berzsenyit különösen az fájdalmasan érintette, hogy Kazinczy sem állt ki mellette. A sértettség azonban alkotó energiává alakult: esztétikai és filozófiai tanulmányokba mélyedt, hogy felkészülten válaszolhasson kritikusainak. Ennek eredménye lett az Észrevételek Kölcsey recensiójára és A versformákról című írása.
Alapvetően vígkedélyű, jól táncoló, mulatozni szerető emberről számos anekdota fennmaradt. Szemere Pál 1810-ben egy levélben írja Kazinczy Ferencnek: Este Vitkovics Mihály (aki ugyancsak költőként próbált szerencsét) közölte Berzsenyivel, hogy itt van Bihari János, az akkor sokak kedvenc cigányprímása.
„Azonnal felkele Berzsenyi s Vitkovics őtet a másik szobában hegedűlő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. Berzsenyi Biharival sokáig hegedűltetett, s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett. Vitkovics s én, akik eddig Berzsenyi kedvéért hallgattuk Biharit, megunatkozánk s visszamentünk társainkhoz s Berzsenyit egyedűl hagytuk muzsikásával. – Végre bejött Berzsenyi s hegedűltette Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már utána voltunk. Úgy láttam, hogy ezért elszomorodott. „– De legalább isznak egy-két pohár bort az urak? Bort ide! Te pedig, Bihari, húzd. Énnekem a muzsika, csak magyar nóta legyen, igen tetszik.”
Még éjfél után is mulatott a társaság, és dalolva kísérték fel Pestre Berzsenyit.
A „niklai remete” és Széchenyi barátsága
1830-ban a Magyar Tudós Társaság első vidéki rendes tagjává választották. Székfoglaló értekezése, a Poetai harmonistika már nemcsak költőként, hanem gondolkodóként is jelentős teljesítmény volt.
BERZSENYI DÁNIEL: A KÖZELÍTŐ TÉL
(részlet)
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Ebben az időszakban ismerkedett meg Széchenyi István gróffal is, aki nagyra becsülte költészetét. Széchenyi ösztönzésére írta meg gazdasági témájú művét, A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól című munkát.
Berzsenyit gyakran a magyar klasszicizmus csúcsalakjaként emlegetik, ám költészetében már a romantika szenvedélye és érzelmi túlfűtöttsége is megjelent. Ódái, elégiái és episztolái a magyar irodalom legfontosabb művei közé tartoznak.
A magyarokhoz című verse nemzeti sorskérdéseket fogalmazott meg megrendítő erővel, a Közelítő tél pedig az elmúlás egyik legszebb magyar költeménye lett. A Levéltöredék barátnémhoz személyessége ma is meglepően modernnek hat.
Költészetének erejét jelzi, hogy Kodály Zoltán zenét komponált A magyarokhoz című ódájára.
Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett
„Berzsenyi minden kétségen túl egyike vala azoknak, kiket a való költészet szelleme élesztett. Azon időben, mikor litheratúránk pártfogás nélkül, egy-két lelkesebbnek magányos falai között elszigetelve, titkosan tenyészett senkitől nem ismerve, díjt és pályalombot nem várhatva, egyedűl keble mozdúlatiból vezérelve kezdette ő fakadó érzeményeit dalba önteni.” (Kölcsey Ferenc)
Berzsenyi Dániel 1836. február 24-én halt meg niklai birtokán. Az Akadémián egykori kritikusa, Kölcsey búcsúztatta megható szavakkal a „niklai remetét”: „Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”
Nevét ma is iskolák, utcák és intézmények őrzik szerte az országban, művei pedig továbbra is a magyar költészet megkerülhetetlen darabjai. Kevés alkotó tudta olyan elementáris erővel megfogalmazni az emberi élet mulandóságát és a nemzeti sors kérdéseit, mint ő.
