„Láttál te már igazságot, amely diadalmaskodott anélkül, hogy hazudtak volna az érdekében?” 110 éve, 1912. június 5-én hunyt el Budapesten Cholnoky Viktor író, újságíró, a modern magyar novellairodalom egyik jelentős, ám elfeledett alakja.
Cholnoky színes képzelőereje Jókaihoz hasonló mesemondó képességgel párosult, annak romantikus díszei és sallangjai nélkül. Kortársai nagyra becsülték írásait, Schöpflin, Krúdy és Kosztolányi is elragadtatással nyilatkoztak róla. „Rendkívüli dolgokat látott, amelyek már tilosak a földi szemeknek” – írta róla Kosztolányi, aki szerint „ő írta legszebb novelláinkat ama nyolc esztendő alatt, melyet A Hét családi körében eltöltött. Magyar prózája remekmű. Egyenletes és hullámzó, egyben lágy és kemény.”
Cholnoky Viktor Veszprémben született 1868. december 23-án, elsőként a hét gyermek közül. Apja, Cholnoky László városi főügyész, a bohém társaságok kedvelt alakja, műkedvelő író és fordító volt. Viktort is jogásznak szánták szülei, s előbb Győrbe, majd Pestre küldték tanulni. Diákként minden érdekelte, a természettudományok történései, kérdései éppúgy, mint a történelem, a vallás vagy éppen a művészetek problémái. Igen rövidre szabott élete során enciklopédikus műveltségre, ismeretanyagra tett szert, amit újságírói munkája során szívesen megosztott közönségével is.
Az alapvizsga letétele után otthagyta az egyetemet, s újságíró lett belőle. Előbb a Veszprémi Hírlap, majd 1898-ban a rövid életű Balatoni Hírlap szerkesztője volt. Nemcsak szerkesztett, de különböző álneveken publicisztikákat is közölt, angolból fordított, s rövid elbeszéléseket is írt, amelyekből 1895-ben kis kötetecske is megjelent Füstkarikák címmel.
1901-ben Pestre költözött, s a nagy múltú Pesti Napló munkatársa, korrektor, majd rovatvezető és éjszakai szerkesztő lett. A Napló mellett más lapok is szívesen közölték világos stílusú ismeretterjesztő cikkeit. 1903-tól a Kiss József szerkesztette A Hét című lap vezérpublicistájaként írt vezércikkeket, glosszákat és tárcákat, a tudományos rovatot is szinte csak az ő írásai töltötték meg, a századforduló ismeretterjesztő irodalmának népszerűsítése és művészi igényessége jórészt neki köszönhető.
„Hitte maga is szentül, amit hazudott. És az ilyen hazugok nagyon szimpatikusak. Mert az alaptények, amelyeket elmondanak, mind igazak, csak a színeket hazudják rájuk, tehát mulatságosak, tehát költők.” (Cholnoky Viktor: Bambuan katasztrófája)
Közben megnősült, két gyermeke is született, közülük a kisebbik igen korán meghalt. Egy ferencvárosi kis lakásban élt családjával, ennek konyhájában dolgozott éjszakánként állandó cigarettafüstbe burkolózva, a pálinka elmaradhatatlan társaságában. Tudatában volt annak, hogy nagyon beteg, a kór a tüdejét támadta meg, ám nézetei szerint a betegség és az intellektus egymást erősítik, a betegség a dolgok valódi mivoltával ismerteti meg az embert, világos, tisztánlátó pillanatai csak a betegnek lehetnek.
Magányos maradt egész életében, nem tartozott egyik irodalmi csoportosuláshoz sem, noha szerkesztőségi kollégái mindig bizton támaszkodhattak páratlan tudására és segítőkészségére.
1910-ben a Franklin Kiadó megjelentette Tammúz című elbeszéléskötetét, amelyet halála évében Az alerionmadár vére című kötet követett, 1913-ban, halála után egy évvel pedig a Néhusztán meséiből című gyűjtemény látott napvilágot.
„Hiszen az utasoknak csaknem mindegyike eszméletlenül feküdt már és én, én, a vén tengeri fóka, azt éreztem, hogy a gyomrom kopogtat a szájam padlásán, a belem meg a fogaimba kapaszkodnak. Kezdtem megkapni én is a tengeri betegséget. Én!” (Cholnoky Viktor: A sapkaszél)
Kortársai E. T. A. Hoffmann és E. A. Poe követőjét látták benne, a későbbi irodalomkritika inkább a mágikus realizmus magányos magyar előfutárának tartja. Műveinek állandó alapeleme a szorongató valóságból való elvágyódás, az egzotikum, a miszticizmus iránti fogékonyság, a babonák, a hiedelmek, a kísértetek iránti érdeklődés volt. Novellái között találunk lélektani és végzetnovellákat, s groteszk-szatirikus novellákat is, amelyeknek visszatérő hőse a nagyotmondó dalmát kalandor, Amalchich Trivulzió.
