„Vagyis: kivonhatja-e magát az ember a végzet elől? Lehetséges, hogy semmi különbség az öntudatlanul elfogadott és a legtisztább tudatossággal átélt végzet között?” 115 éve született Alberto Moravia olasz regényíró, novellista, költő és esszéíró.
„Higgyetek nekem, a kormányok jönnek, a kormányok mennek, csinálják a háborúkat a szegény nép bőrére, aztán békét kötnek, és utána kedvükre grasszálnak megint.” (Alberto Moravia: Egy asszony meg a lánya)
Alberto Moravia 1907. november 28-án született Alberto Pincherle néven, apja a századforduló egyik legkeresettebb olasz építésze volt. Kilencéves korában csontjait megtámadta a tuberkulózis, öt évig szanatóriumba kényszerült, ahol mindent elolvasott Freudtól Joyce-ig. Gyermekéveitől kezdve írt verseket, és már tizenhárom éves korában megjelent első verseskötete; huszonkét éves koráig költőként tartották számon.
1929-ben jelent meg első regénye, a Gli indifferenti (Magyarul 1976-ban, A közönyösök címen). A kötet hazájában és a világban is azonnal híressé tette, műve nagy erővel fejezi ki azt a gondolatot, hogy a régi polgári eszmék letűntek, s a polgári világ alkalmatlan a tragédiákra. Moravia módszere az általa tudományosnak nevezett realizmus, amely a valóságból leszűrhető tények, gondolatok filozófiailag általánosítható illusztrálását tartja szem előtt.
Első regényének megjelenése után avantgárd folyóiratok szerkesztésében vett részt. Újságíróként 1930 és 1935 között Párizsban élt, majd félévet töltött New Yorkban, 1937-ben két hónapig Kínában, 1938-ban fél évig Görögországban időzött. Külföldön néhány folyóiratban Pseudo (Ál)néven publikált, hazatérve az ellenzéki szellemű Gazetta del Popolo munkatársa lett. 1941-ben házasságot kötött Elsa Morante irőnővel. A második világháború idején, 1943-ban el kellett menekülnie Rómából, csak a felszabadulás után térhetett haza.
„Én azonban gyakran feltettem magamnak a kérdést: miért van az, hogy akik bizonyos előírások szerint akarnak élni, vagy bizonyos eszményekhez akarnak alkalmazkodni, azoknak a lelkében szomorúság és méreg lakozik, s hogy van az, hogy azok meg, akik elfogadják életsorsukat – s ez a sors főleg semmiségek, sötétség és gyengeség –, azok olyan gyakran vidám és gondtalan emberek.” (Alberto Moravia: A római lány)
A háború előtti alkotásaiban, mint pl. a Le ambizioni sbagliate (1935, Elhibázott becsvágyak) és a L,amante infelice (1943, A boldogtalan szeretők) című regényében, elbeszéléseiben, nagy hangsúlyt kap a szexuális kapcsolatok ábrázolása. Hőseinek legnagyobb kudarca, hogy képtelenek tartós, értékes érzelmi kapcsolatokat teremteni. A második világháború utáni művei közül kiemelkedik az elidegenedés problémakörét körbejáró Agostino (1944, magyarul 1946), a La disubbidienza (1948, Az engedetlenség, 1972), valamint az Il conformista (1951, A megalkuvó, 1959) és az Il disprezzo (1954, A megvetés, 1973). Moravia a fasizmus alatti és a háború utáni Olaszország mély és leplezetlenül valósághű társadalomábrázolását adta műveiben, tömör, nyersen szókimondó, erotikával fűszerezett írásokban. Reménytelenül elidegenedettnek, magányosnak látta az embert, amely mégis „mindennek a középpontja és célja”. Más következtetésre jutnak római elbeszélései, a Racconti romani (1954, Római történetek, 1957), s a belőlük regénnyé terebélyesedő La ciociara (1957, Egy asszony meg a lánya, 1975). Az egyszerű emberek hétköznapjainak szeretetteljes ábrázolása, az emberek közti szolidaritás ihlette ezt a művét.
1952-ben a Vatikán indexre tette műveit, ám ez hírnevének és olvasottságának csak jót tett. 1953-ban megalapította a Nuovi Argomenti című irodalmi-kritikai folyóiratot, amelyet a hatvanas évektől Pier Paolo Pasolinivel együtt szerkesztett, 1959-től 1962-ig a Nemzetközi PEN Club elnöke volt. Moravia újabb művei az 1960-as La noia (Az unalom, 1969) című regényétől az 1971-es Io e lui (Én és ő) című alkotásáig azt mutatják, hogy ismét visszatért a jól ismert polgári világ ábrázolásához, bár új vonásként az értelmiségi hősök az egyszerűbb néprétegek felé tájékozódva próbálnak kitörni elszigeteltségükből.
Az olasz kulturális életben mindig eseményt jelentettek Moravia kritikái, tanulmányai és publicisztikai munkái, évtizedeken keresztül írt riportokat a legnagyobb lapoknak. Az író magáról így beszélt: „nem tudom elképzelni, hogy a jövőben valaha is azt fogom érezni: nincs mondanivalóm”. Politikus alkat volt, sohasem tagadta meg rokonszenvét az Olasz Kommunista Párt iránt, így 1983-ban, párton kívüli függetlenként ugyan, de a párt listáján választották meg az Európai Parlament képviselőjévé.
Lélektani realizmusa kiválóan alkalmassá tette műveit filmfeldolgozásra, legjobb regényeiből kitűnő filmek is készültek.
Vittorio de Sica 1960-ban a La ciociara című Moravia-regény alapján forgatott Egy asszony meg a lánya című filmje hozta meg a sikert az akkor 26 éves Sofia Loren számára, aki az anyát játszotta, megrázó alakításáért megkapta az Oscar-díjat, Cannes-ban a legjobb női alakítás díját és véglegesen nagy színésznő lett. Loren nagy vetélytársa, Gina Lollobrigida A római lány főszerepében domborított 1954-ben. Moravia-írások alapján Bertolucci, Bolognini, Damiani is készített sikeres filmeket.
„A szerelem kétségtelenül elsősorban érzés, de valami megfoghatatlan, szinte szellemi módon testi közösség is; eddig éppen ezt a közösséget élveztem öntudatlanul, mint a világ legtermészetesebb, legmindennapibb dolgát.” (Alberto Moravia: A megvetés)
Moraviát számos olasz és nemzetközi irodalmi díjjal tüntették ki. 1990. szeptember 26-án, római lakásán agyvérzés és szívbénulás következtében érte a halál. Az emlékére alapított Alberto Moravia-díjat az elbeszélő irodalom egy-egy olasz és külföldi képviselőjének ítélik oda, 1998 decemberében Kristóf Ágotát, a Svájcban élő magyar írónőt tüntették ki.
