„A világ olyan, mint egy ketrec, amely minden embert körülvesz.” 120 éve született Louis Aragon francia író, költő, a szürrealizmus egyik atyja, majd később a szocialista realizmus legismertebb nyugat-európai képviselője.
LOUIS ARAGON: PARIS
Hol jó még szívében is a viharnak
Hol derül még legmélyén is az éj
Részeg a szél a balsors csupa vad dac
A törtablakú remény ragyog él
S a romfalakról dalok ezre kél
Soha ki nem hunyt parazsa az égig
Csap most s lángja a hazáért repes
A Point-du-Jour-tól a Pére Lachaise-ig
Augusztusban rózsatő éledez
Nép mindenünnen Páris vére ez
Nincs fény még egy mint Párisé a porban
Nincs láng mint e felkelő homlokon
Nincs erő – Tüz s villám oly tiszta hol van
Mint az én vész-megvető városom
Nincs oly szépség mint az én Párisom
Semmi nem dobbant belém úgy soha
Semmi boldogság síró nevető
Ahogy győzelmes népem sikolya
Nincs fenség mint e tépett szemfedő
Páris Páris a bilincsét törő
(Fordította: Szabó Lőrinc)
Louis Aragon (Albert de Routisie, François la Colère és Jacques Destaing név alatt is publikált.) 1897. október 3-án született Párizsban. Törvénytelen gyerek volt, akkor már nős szenátor apja egy tizenhét éves lányt csábított el. Aragon abban a hitben nőtt fel, hogy anyja a testvére, apjának kilétét csak tizenkilenc évesen árulták el neki. Harcolt az első világháborúban, majd orvosi egyetemre járt.
1919-ben André Bretonnal bekapcsolódott a dadaista mozgalomba, folyóiratuk nagyító alá vett és ízekre szedett minden „burzsoá” értéket. A dadaizmust zászlajára tűző első verseskötete 1920-ban jelent meg, ebben meghirdette a hagyományos intézményrendszer és értékek lerombolását. Szakítva a régi formákkal újjáteremtette a novella műfaját, rendkívül rövid történetei szürrealista kollázsok, melyek mellőzik a cselekményt és a szereplők jellemrajzát. A kapitalizmusellenes Breton, Aragon és Éluard egy tiszta, szociális társadalom építése reményében 1926-ban belép a kommunista pártba, ahonnan 1933-ban kizárják őket. A szürrealizmus politikai kudarcot vall, úgy érzik, a forradalom elárulta őket.
Aragon az irodalom után a politikában is szembefordult a polgári társadalommal. 1927-ben csatlakozott a Francia Kommunista Párthoz és a harmincas évek elején szakított a szürrealizmussal. Barátságot kötött Majakovszkijjal, a harmincas évek elején többször ellátogatott a Szovjetunióba. 1928-ban a párizsi Coupole kávéházban egy avantgárd irodalmi összejövetelen ismerkedett össze Elsa Triolet-val. Életük végéig tartó szerelemből gyönyörű versek születtek, Aragon a hétköznapok apró jeleneteit is beleszőtte feleségéről és feleségének írt műveibe, így az Elza címűbe is: „Elég csupán egy csöppnyi lábnyom / lépted nyomán s egy mozdulat / (amivel feltűzöd hajad): / s máris követlek, puszta tájon / dalt szórva szét, mint magvakat – / Elza, szerelmem, ifjuságom!”
1935-ben az írók világkongresszusán Sztálin iránti lojalitása miatt szembekerült korábbi barátjával, a trockizmussal szimpatizáló André Bretonnal, s ezután soha többé nem beszéltek. Szocialista realista korszaka során született A való világ című regényciklusa, amelynek ismertebb darabjai A bázeli harangok, az Úri negyed, Az omnibusz utasai, Sziget a Szajnán – ezekben a polgári társadalom lappangó válságát igyekezett feltárni. Az ötvenes évek elején Kommunisták címmel újabb regényciklust kezdett, de ezt a többszöri átdolgozás után sem tudta befejezni.
„Azt fogják mondani: a szerző eltévedt, és a szerző maga sem állítja az ellenkezőjét. A világ, olvasó, az én nézetem szerint ugyanolyan rosszul van megszerkesztve, mint a te nézeted szerint a könyvem. Igen, mind a kettőt újra kell írni, Clarával a főszerepben, nem Diane-nal vagy Catherine-nal. Ha ehhez csak parányi kedvet vagy egyszerűen hangulatot keltek benned, akkor bánom is én, máris megvetően összetépheted ezt az irkafirkát.” (Louis Aragon: A bázeli harangok)
„Aragon a francia nép Petőfije”
1937-ben egyebek között André Gide és Romain Rolland társaságában elvállalta a Forradalmi Írók és Művészek Szövetségének Commune című folyóiratának irányítását, a lapot 1938-tól egyedül irányította. 1939-ben feleségül vette kedvesét, az orosz származású Eliza Triolet írónőt, Majakovszkij szerelmének húgát. Ugyanebben az évben frontszolgálatra hívták, helytállásáért érdemérmet és katonai keresztet kapott. Amikor a németek elfoglalták Franciaországot tagja lett az ellenállási mozgalomnak, melynek keretén belül megszervezte az Írók Nemzeti Bizottságát.
1947 júliusában a Magyar Filmhíradó is beszámolt arról, hogy Aragon és felesége Budapestre látogatott: „Délkelet-európai körútjuk során Magyarországra is ellátogatott a francia nép ma élő, egyik legnagyobb íróházaspárja, Louis Aragon és Elsa Triolet, akik az ellenállási mozgalom tevékeny tagjaként fegyverrel harcoltak hazájukért. Aragon a francia nép Petőfije. Versei a nácizmussal szembeni harc hevületében születtek és a legnehezebb időkben, börtönökben, hadifogolytáborokban kézről-kézre járva, harcara tüzelték a francia népet. A Francia Kommunista Párt híres író tagja és felesége szívesen látott vendégünk.”
Bár a kommunista pártot többször is nyílt kritikával illette, annak meghatározó kultúrpolitikusa maradt, egy ideig a párt központi bizottságának is tagja volt. Sem az 1956-os magyar forradalom leverése, sem a prágai tavasz eltiprása után nem lépett ki a pártból (igaz 1968 után elítélte a szovjet intervenciót), élete végéig párttag maradt. 1957-ben megkapta a szovjet Lenin Békedíjat, 1981-ben a Becsületrendet. Felesége 1970-ben bekövetkezett halála után visszatért gyökereihez, a szürrealizmushoz.
Aragon 1982. december 24-én halt meg Párizsban, 85 éves korában. Magyarországon először Illyés Gyula, majd Szabó Lőrinc, Kardos László, Somlyó György és mások is fordították verseit. Az irodalmi arcképcsarnokban Köpeczi Béla így ír:
„Végül is Aragon ugyanazokat a feladatokat igyekezett végrehajtani, amelyekről 1954-ben a művészek előtt beszélt: „Feladatuk nem az, hogy művészeti formulákat vígyenek diadalra, hanem hogy művészetüket, tehetségüket a szüntelenül változó élethez igazítsák és szüntelenül ebből az életből merítsenek, hogy nyitott szemmel lássanak, hamarabb mint a többiek, de azt, amit a többiek is láthatnak és látni fognak.” Aragon életműve a XX. század forradalmi mozgalmának és irodalmának egyik fontos vonulata, amely figyelmeztet arra, hogy az azonos célhoz vezető utak különbözők lehetnek, és hogy az újért való küzdelem állandó megújulást kíván a haladás képviselőitől is: nincs statikus forradalmi művészet.”
