Ödön von Horváth. E furcsa hangzású nevet viselő dráma -és regényírót sokat foglalkoztatta származása. „Van bennem valami magyar, horvát, német és cseh. Ez nem sok, ha arra gondolunk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában kétszáz nemzetiség volt” – nyilatkozta később.
120 éve, 1901 december 9-én született Fiume horvát negyedében Ödön von Horváth, a bohózat és komédia nagymestere. A fiumei magyar kormányzó mellett hivatalnokoskodó osztrák-magyar diplomata fia Belgrádban, Budapesten, Bécsben, Münchenben és Pozsonyban töltötte fiatalságát, négyszer változtatva tanulmányi nyelvet. Majdnem minden évben más városban végzett, de anyanyelvének a németet vallotta, bár saját bevallása szerint egyetlen nyelvet sem beszélt igazán jól. Bécsben a színháztudománnyal ismerkedett, majd a müncheni egyetemen germanisztikát és filozófiát hallgatott.
Első írói próbálkozását, A táncok könyvét később letagadta és a kiadott példányokat visszavásárolta. Apja nyugdíjba vonulása után Murnauba költözött, a Berlinben élő Ödön von Horváth sűrűn látogatta. Egyik utazása különösen emlékezetes maradt: Murnau a horogkeresztes mozgalom ismert fészke volt, s Hitler is gyakorta vendégeskedett a városban. Egy alkalommal verekedés tört ki a nácik hívei és ellenfelei között, s az eseményeknek Ödön von Horváth is tanúja lett. A büntetőperben – hiába fenyegették, próbálták megvesztegetni – Hitler ellen vallott, magára zúdítva a horogkeresztesek gyűlöletét, amely élete végéig kísérte.
1923 után irodalmi kísérletei kezdték ismertté tenni a nevét. Főként a Simplizissimusban nyilvánosságra hozott próbálkozásai váltottak ki visszhangot, 1924-ben az Ulstein Verlagtól szerződési ajánlatot is kapott. Drámaírói működésének első szakaszát az „infláció és gazdasági válság” kifejezéssel jellemezhető helyzet határozta meg, majd a fasizmus értelmetlenségének gondolatával való belső vívódása hatotta át színműveit.
1926-ban a Weimari Köztársaságban mutatták be A hegyi vasút, A kongresszus körül, Olasz éjszaka, és a Mesél a bécsi erdő című darabjait, amelyeket hamarosan Az örök nyárspolgár című regénye követett. 1931-ben színpadra került népszínművét, a Kazimir és Karolint jobboldali ellenfelei sokat ócsárolták, mégis nagy irodalmi győzelmet aratott: megkapta az akkori idők legrangosabb német irodalmi elismerését, a Kleist-díjat.
„Nem, ezt hagyd abba! Csak ne gondolkozz! A gondolkodás egészségtelen gondolatokat szül.
Vezéreink majd jól kifundálják!” (Ödön von Horváth: Korunk gyermeke)
Ellenfelei ezt nem tudtak neki megbocsátani, kiváltképp hogy az író tüntetően megtartotta magyar állampolgárságát. Parodisztikus, metafizikus darabjairól nagy viták folytak, szemére hányták, hogy komolytalan, hiszen szórakoztató revűk írására pazarolja idejét. „Példátlan hitványság” írták a két hónap alatt huszonnyolc előadást megélt Mesél a bécsi erdő című darabjáról. A jobboldal figyelmét nem kerülte el az sem, hogy névtelenül és saját nevén is cseppet sem hízelgő kritikákat írt Hitlerről. A mindenható propagandafőnök Göbbels azt nyilatkozta: ha győznek, fejek gurulnak majd, és közöttük lesz Ödön von Horváthé is.
A magát realistának valló író emiatt egyre több időt töltött Bécsben. Sokszor már reggel hatkor a legkorábban nyitó kávéház ajtaja előtt várakozott, s mikor beengedték, leült és dolgozni kezdett; hihetetlen munkabírásával képes volt egy darabot két hét alatt megírni. Itt ismerkedett meg Marie Elsner énekesnővel is, akit hamarosan feleségül vett, majd egy év múlva elvált tőle.
Ekkor született az Ide és oda című bohózata, amelyben legélesebben bírálta a hitleri embertelen politikát. A darab főhőse, Havlicsek két különböző rendszerű országot összekötő fahídon tart egyik országból a másikba. Átkelése hihetetlenül komplikált, mert útlevél híján az egyik országból kiutasították, a másikba viszontnem engedik be, napjait és éjszakáit a hídon tölti. A látszólag mulatságos helyzetből tragikomikus események következnek, az író számára ugyanis a bohózat nem volt más, mint tragédia. A pályájának gerincét alkotó bohózatok és népszínművek valójában bohózatba ágyazott tragédiák.
Sokan hasonlóságot véltek felfedezni Bertolt Brecht társadalmi és Ödön von Horváth pszichológiai folyamatokat feltáró darabjai között. Műveiben szétrombolta a dráma szigorú kereteit és képek laza kapcsolatával helyettesítette. A klasszikus felvonások helyett az epizóddrámát valósította meg, megtűzdelve groteszk komikummal. Brechthez, Dürrenmatthoz hasonlóan szerette bevonni, aktivizálni a közönséget, összeegyeztetni a reagálást az elidegenítéssel. Elsősorban a bécsi népszínház tradícióira épített, s nem feledkezett meg zenével, slágerekkel és népdalokkal átszőni mondanivalóját.Két dolog ellen harcolt egész életében: a butaság és a hazugság ellen.
1934 után már nem térhetett vissza Németországba, az emigráció évei következtek: Budapest, majd Bécs, Trieszt, Velence, Milánó, Prága, Zürich, Brüsszel, Amszterdam és végül Párizs voltak állomásai.
„Bár az még nem lenne olyan nagy baj, hogy ezek a fiúk mindent elutasítanak, ami nekem szent. Nagyobb baj, hogy látatlanban utasítják el: úgy, hogy nem ismerik. A legnagyobb baj pedig az, hogy egyáltalán nem is akarják megismerni! Gyűlölnek mindent, ami gondolkodás. Fütyülnek az emberre!” (Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság)
1936-ban Bécsben adták elő Hit, szerelem, reménység című darabját, amelyet maga „kis haláltáncnak” nevezett. Az Anschluss éjszakáján Ödön von Horváth egyetlen aktatáskával a hóna alatt szökött meg lakásából. Kevéssel utána már a Gestapo kereste, de sikerült illegálisan Csehországba menekülnie, majd Franciaországba utazott.
Szédületes tempóban kezdte írni utolsó regényét, az Istentelen ifjúságot, mintha sejtette volna, hogy kevés ideje van hátra. 1938. június 1-jén, miközben a Champs Elysées-n sétált, váratlan vihar tört ki és kicsavart egy százéves gesztenyefát, amely éppen a 37 éves Ödön von Horváthra zuhant és halálra sújtotta.
