„A nagy csend kárba vesz, a fák biztatása céltalan, s a föld fáradozása is hiábavaló.” – írja az Ábel a rengetegben című regényében a 120 éve született Tamási Áron Kossuth-díjas író.
Tamási Áron 1897. szeptember 20-án született Erdélyben, Farkaslakán. 1917-ben hadiérettségit tett, s a gimnáziummal párhuzamosan a tiszti iskolát is elvégezte. 1918-ban részt vett a piavei csatában, helytállásáért vitézségi érmet és némi szabadságot kapott, ennek letelte után már nem is tért vissza a frontra.
„A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam fejétől akarok ember lenni.” (Tamási Áron: Ábel a rengetegben)
1918 novemberében a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de amikor román nyelven kezdtek oktatni, átjelentkezett a kereskedelmi akadémiára. Diplomájának megszerzése után bankoknál dolgozott, s ekkor indult írói pályafutása is: 1922-ben a Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát.
1923-ban a jobb megélhetés reményében, vagy csak kalandvágyból az Egyesült Államokba utazott, ahol alkalmi munkákból élt, majd banktisztviselőként dolgozott. Kínzó honvágyát írással enyhítette, hazaküldött novelláiból állt össze az 1925-ös Lélekindulás című kötete. A székely népballadák, népi mókák világát idéző könyvre felfigyelt a közönség és a kritika is. 1926-ban hazatért Kolozsvárra, ahol az Újság munkatársa lett, s kapcsolatba került az Erdélyi Helikon és a Korunk körével.
1932-ben jelent meg legnépszerűbb regénye, az Ábel a rengetegben, amely később az Ábel az országban és az Ábel Amerikában című kötetekkel trilógiává állt össze. A Hegedűs Géza által „fenyőillatú remekműnek” aposztrofált regény zárómondata mára szállóigévé vált:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Tamási későbbi műveit, a Jégtörő Mátyás című regényt, majd színműveit (Énekes madár, Tündöklő Jeromos, Csalóka szivárvány) is az erős költőiség, a népmesék varázslata jellemezte.
Az író, aki 1944-től Budapesten élt, 1943-tól 1949-ig az MTA levelező tagja volt, 1945-47 között pedig a Nemzetgyűlésé. 1949 után a mellőzöttség lett osztályrésze, ebben az időben jeleneteket, bábjátékokat írt. Csak 1953-ban jelenhetett meg önéletrajzi visszaemlékezéseinek újabb kötete, a Bölcső és bagoly, valamint a Hazai tükör című regénye. 1954-ben Kossuth-díjat kapott, s tagja lett az újjászervezett Hazafias Népfront Országos Tanácsának.
A képen első sor: Áprily Lajos, Kós Károly, Nyírő József. Második sor: Gyallai Domokos, Molter Károly, Bartalis János, Kuncz Aladár, Kádár Imre, Tabéry Géza, Reményik Sándor, Hunyady Sándor, Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő. Harmadik sor: Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy Irén, Kemény János, Kemény János nővére, Bánffy Miklós, Olasz Lajos. Negyedi sor: Kacsó Sándor, Finta Zoltán, Kovács László, Tamási Áron
„S aztán elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap, és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt. Milyen különös teremtmény! Olyan rengeteg esze van, hogy meg tudja csinálni acélból a fegyvert, s ki tudja találni semmiből az ördögöt; de hogy holnap mi lesz, azt nem tudja kitalálni soha, pedig milyen könnyű lett volna kigondolni a tegnapelőtt, ami volt a tegnap.” (Tamási Áron: Ábel a rengetegben)
Az 1953-as fordulat után az írók egyre inkább hangot adtak a Rákosi-rendszerrel szembeni elégedetlenségüknek. 1956 őszére az Írószövetség megszabadult a párt gyámkodásától és valódi szakmai, politikai viták színtere lett. Nyíltan a forradalom mellé állt és a szovjet beavatkozás után egészen december 28-ig az ellenállás egyik szellemi központja volt. Utolsó akciója egy december 28-án elfogadott, Tamási Áron által megszövegezett Gond és hitvallás című memorandum volt, melyben kiálltak a forradalom és szabadságharc mellett.
Az 1956-os forradalom idején a Magyar fohász című írásában, amelyet a rádióban is felolvasott, hitet tett a forradalom mellett, s a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta. A forradalom leverése után az Írószövetség decemberi gyűlésén felolvasta a Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amelyben kiállt a levert forradalom célkitűzései, eszményei mellett. Egy évvel később, nem kis nyomásra, elhatárolta magát a forradalomtól, de a hatalmat az erkölcsi és esztétikai értékek méltánylására kérte.
A képen balról jobbra: Nagy Imre, Tauber Mária, Tamási Áron, Aba Novák Vilmos, Gyenge Anna, Szekeres Jánosné, Féja Géza, Aba Novák Vilmosné, Szekeres János
1959-ben részt vett az Írószövetség újjáalakításában, 1963-ban a Béketanács elnökségi tagja lett. 1965-től egyre súlyosbodó betegsége miatt kórházi ápolásra szorult, s utolsó művét, a Vadrózsa ága című visszaemlékezését betegágyán diktálta le feleségének. 1966. május 26-án halt meg, végrendelete szerint szülőfalujában, Farkaslakán helyezték nyugalomra. Ahogy Féja Géza írta:
„Eleitől fogva utolsó leheletéig Farkaslaka írója maradt, termése mégsem helyi jellegű” – mondja Tamási Áronról a hű barát és írótárs Féja Géza, aki a Szépirodalmi Könyvkiadó számára összeállította e fényképekkel és dokumentumokkal gazdagon ellátott könyvet a 20. századi magyar elbeszélő irodalom talán legeredetibb és legnépszerűbb egyéniségéről. – „Jelentőségét azzal sem merítjük ki, hogy szülőföldje költői újjáteremtésével a székely népegyéniséget mutatta fel. Lényegesen többről van itt szó: Farkaslaka hűséges fia az ófalu utolsó nagy költői summázója. Ősök beláthatatlan seregének életét, aszuvá érett kultúráját hordozta és oldotta művekké. A realizmust tovább építette, belső realizmussá avatta, mert fölfedezte a nép lelkét természetes nagyságában. A nép nem csupán szenvedett, vérzett és jajgatott, hanem világot is teremtett, a magas kultúrával egyenrangú mélyet. Ennek az ófalunak a lelkét arányozta az egyetemes emberihez, és mentette a most vajúdó új világkorszakba. Talán utoljára virágzott ki benne népünk keleti bűbájú mesevilága, és lüktetett végső feszültséggel a ballada… Világa zártabb, mint szépprózánk nagy klasszikusaié. De a Tamási-világ magasan fekszik, messzire ellát onnét és mély, akár a tengerszem. Életérzése egészen a „tengerfenékig”, az emberiség őstájáig ért, Tamási mindig a mélyből felmorajló üzenetekre figyelt. Csupán legkülönb lírikusaink hoztak föl olyan mély híreket, mint ő. Elsősorban ez teszi egészen eredeti prózaíróvá. Az ő mérete a magasság és mélység, művei ebben a tekintetben állják a legszigorúbb mértéket.”
Emlékművét, amelyen műveinek jellegzetes alakjai találhatók, Szervátiusz Jenő és Tibor készítették, sírfeliratát az író maga fogalmazta: „Törzsében székely volt, fia Hunniának // Hűséges szolgája bomlott századának.”
