„Röviden: a természet a mítosz által kimondja önmagát.” 125 éve, 1896. május 19-én született Pécsett Várkonyi Nándor irodalom- és tudománytörténész, író, szerkesztő.
Várkonyi Nándor hétgyermekes családból származott, apja kataszteri mérnökként dolgozott. 1899-ben Nyitrára költöztek, Várkonyi itt végezte az elemi iskolát és a gimnáziumot is. Gimnáziumi rajztanára, ahogy később mondta, „első és egyetlen mestere” a helyi múzeum vezetője, Höllrigl József volt, aki régészetre és néprajzra is oktatta. Irodalmi érdeklődése is ebben az időben bontakozott ki, az iskolai önképzőkörben a modern líráról, Ady verseiről tartott előadást. 1914-ben leérettségizett, nem sokkal később családjával Budapestre költözött, s beiratkozott a bölcsészkarra. Tanári szaknak a magyart és a franciát választotta, s emellett művészettörténeti, ókori és orientalisztikai kollégiumokat is felvett. 1916-ban behívták katonának, egy ideig a galíciai fronton szolgált, de miután bal fülére megsüketült, rokkantként leszerelték. 1918-ban lediplomázott, s gróf Révay Simon fiának házitanítója lett, jobbára Révayék tajnai birtokán tartózkodott. Szabadidejében francia nyelvből fordított, Anatole France-ról és Flaubert-ről, valamin Walt Whitmanről írt tanulmányokat. Első írásait a nyitrai A Hír és a pozsonyi Tavasz folyóirat közölte. 1921-től a Pappenheim-család gyerekeinek házitanítója volt, ám a tanári pályától egy év múlva vissza kellett vonulnia, mert teljesen elvesztette hallását.
1924-ben visszaköltözött Pécsre, ahol tudós öccse, Várkonyi Hildebrand Dezső segítségével a Pécsi Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, s 1956-os nyugdíjazásáig az is maradt, előbb osztályvezetőként, majd 1950-51-ben megbízott igazgatóként. 1925-től jelentős szerepet játszott Pécs kulturális, irodalmi életének megszervezésében, 1925-26-ban társszerkesztője és kiadója volt a rövid életű Symposion című kiadványsorozatnak, 1931-ben pedig egyik alapítója a Janus Pannonius Irodalmi Társaságnak, amelynek 1941-es átszervezését követően alelnökké választották, s a társaság folyóiratát, a Sorsunkat is ő szerkesztette. A társaság 1945-ben megszűnt, a helyette megalakuló Batsányi János Társaságnak ő lett az elnöke.
1928-ban megjelent első jelentősebb munkájával, A modern magyar irodalom 1880-1920 cíművel magára vonta a szakma figyelmét. 1929-ben magyar, francia és német irodalomból doktorált a pécsi egyetemen, ahol 1935-ben magántanárrá nevezték ki „a magyar és a külföldi irodalmak kapcsolatai” tárgykörrel. 1940-ben megszűnt a bölcsészkar, ekkor a jogi kar, majd 1945-ben a rövid időre újra induló bölcsészkar magántanára volt.
1937-ben jelent meg a magyar és a világirodalom nagy íróinak életművét elemző tanulmánykötete, az Elmék, eszmék, s ekkor kezdteírni mindmáig legismertebb, legvitatottabb művét, a Sziriat oszlopait. 1940-ben adták ki Petőfi arca című tanulmányát, amely Petőfi egyetlen hiteles arcképének, az azóta is jól ismert dagerrotípiának történetét tárta fel. 1941-től a Sorsunk szerkesztőjeként először közölte Csorba Győző, Weöres Sándor, Rákos Sándor verseit, s ekkor került barátságba Kodolányi Jánossal is.
1942-ben jelent meg először a Sziriat oszlopai, amely később az ugyanezt a címet viselő eszme- és kultúrtörténeti tetralógiájának lett első része Elsüllyedt kultúrák címmel. A mű több kiadást is megélt, 1972- és 1984-ben azonban csak erősen cenzúrázva jelenhetett meg. A tetralógia másik három része, az Elveszett paradicsom, a Varázstudomány és Az ötödik ember csak a rendszerváltást követően került az olvasók kezébe.
„Ősemlékezése (mítoszai) szerint az ember eredetileg benne élt a harmóniában, teljes közösségben a természettel, tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De sorsa az lett, hogy ki tudott lépni belőle, a természet alanyává küzdötte fel magát, s rendjét saját, önös céljának vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen a roppant szerkezetbe, a Kozmoszba, előbb fel kellett ismernie hozzá való viszonyát, átélni a szerkezet lényegét, rendjének törvényeit. Tettének következményeképp elkülönült, magára maradt, s egymagában szembe került a teremtés többi részével; a magány súlya, a hatalom terhe önvádra, a bűn tudatára ébresztette, s ezt az élményt örökítette meg a bűnbeesés mítoszaival.” (Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai)
A háború utáni időszakban, 1948 után az irodalomszervező Várkonyi háttérbe szorult, s 1956-os nyugdíjazását követően is jobbára tetralógiája darabjain dolgozott, az addig összegyűjtött anyagait rendszerezte. 1961-ben nyugdíjasként félnapos könyvtárosi állást vállalt, s a Pécsi Orvostudományi Egyetem, majd a Janus Pannonius Múzeum könyvtárában végzett katalogizálási munkát 1968-ig. Közben részt vett a Magyar és a Világirodalmi Lexikon szerkesztésében, s elkészítette Az írás és a könyv története című munkáját, amely csak 2001-ben jelenhetett meg.
Várkonyi Nándor 1975. március 11-én hunyt el Pécsett, barátai, Weöres Sándor és Csorba Győző versben búcsúztak tőle. Egy évvel halála után látott napvilágot önéletrajzi könyve, a Pergő évek – erősen cenzúrázott kiadásban -, a teljes művet csak 2004-ben ismerhették meg az olvasók. Születésének 85. évfordulóján a Pécsi Városi Könyvtár legnagyobb fiókkönyvtárát róla nevezték el.
