„S ha majd mélyebbre költözöm, / érzéstelen rommá omoltan, / egy hang közelről súgja még: / Én is az erdő fája voltam.” 130 éve született Áprily Lajos költő, műfordító, a magyar költészet kiemelkedő alakja.
„Mi a titka az Áprily-versek varázsának?” – teszi fel a kérdést Hegedűs Géza, választ is adva:
„Hiszen aligha van versolvasó ember, akit el ne bűvölne ez a költészet, ez a formatökély, amellyel egy tiszta lelkű, szerényen, sőt szemérmesen nagy műveltségű, egyértelmű világossággal gondolkodó és érző művészember kifejezi magát. Talán éppen a tisztaság az, ami elsősorban megragadja a lelket: tisztaság a lélekben, tisztaság a mondatokban, verssorokban, ritmusban, rímekben és életigényekben. Ebben a szinte testi élvezettel mondható költészetben nincs olyan érzés, amelyet bármelyik egészséges ösztönvilágú, lénye egészével tisztességes ember ne érezhetne; nincs olyan gondolat, amelyet egy valamelyest művelt európai ember ne gondolhatna; nincs benne se eszmei, se formai újdonság — és mégis a szenzáció élményét adja az olvasónak, és nagy hatások keltésének lehetőségét a versmondónak. Áprily költészetéről minden igazán emberséges, művelt és emelkedett lelkű, de soha verset nem író ember úgy érezheti, hogy ő is megírhatná, ha olyan nagyon jól tudna verset írni, mint Áprily.”
Áprily Lajos 1887. november 14-én született Brassóban Jékely (ejtsd: Jékeli) Lajos néven. Brassói szász ötvösök és muzsikusok ivadéka, apja könyvelő volt, 1888-ban Parajdra költöztek, itt magyarok közt élt, s megismerte az erdélyi tájat, a Küküllő vidékét. Brassói nyarai a németajkú rokonság körében teltek. Reáliskolába járt Székelyudvarhelyen, 1899-ben Kolozsvárra költöztek. Apja több állást próbált, fatelepen dolgozott a Bihari-havasokban, fia a református kollégiumban tanult, nyelvórákat adott és verseket írt. Arany, Reviczky, Vajda és Ady, a külföldiek közül Turgenyev, Heine és Verlaine hatottak rá.
1909-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar-német szakán, s Nagyenyeden a Bethlen-kollégium tanítóképzőjében, majd a gimnáziumban tanított. 1911-ben megnősült, a kolozsvári Schéfer Iduska ötven évig társa maradt. Tanártársaival és diákjaival számos kirándulást tett a környéken. „Belőled jöttek a könyvtár-homályban / öreg könyvekbe bűvölt szellemek. / Szent álmodásod a torony-harang is / csak bársony-ujjal érintette meg” – írja később Enyedről az Enyedi csend című versében. Úttörő szerepe volt Ady költészetének megismertetésében. 1918 őszén a Nemzeti Tanács titkára lett Enyeden, ez az intézmény román bevonulás miatt hamar megszűnt.
ÁPRILY LAJOS: SZERET AZ ERDŐ
Engem az erdő véd s szeret,
utaimon erdők kísértek:
bükkök, gyertyánok, égerek,
tölgyek. Fenyők is. Égig értek.
Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörűen
zúg bükkös erdőnk orgonája.
S ha majd mélyebbre költözöm,
érzéstelen rommá omoltan,
egy hang közelről súgja még:
Én is az erdő fája voltam.
1919-től jelentek meg versei a kolozsvári Erdélyi Szemlénél, Áprily Lajos álnéven. Tehetségét Reményik Sándor ismerte fel, akivel később verset is váltottak: Reményik harcba szólította az új bajnokot, Áprily viszont elhárította a nyilvános küzdelmet. Kapcsolatuk mégis mindkettőjükre építően hatott.
1921-ben jelent meg az erdélyi költő-triász, Áprily, Reményik és Tompa László egy-egy kötete. Áprily a Falusi elégia Ajánlásában az őszi erdő színeivel köszönti feleségét: „Ne haragudj. A rét deres volt / a havasok nagyon lilák / s az erdő óriás veres folt, / ne haragudj: nem volt virág. // De puszta kézzel mégse jöttem: / hol a halál nagyon zenél, / sziromtalan csokrot kötöttem: / piros bogyó, piros levél.” A kötet életképei, elégikus, múltba forduló hangja a gyermekkor boldogságát idézik, Juhász Gyulára emlékeztető impresszionizmussal. A háború csak közvetve jelenik meg lírájában, bár annak minden borzalmát lélekben átélte, például Nevek című versében így jelenik meg: „…úgy jönnek fekete vérbe fagyva, / minthogyha Dante Pokla küldené! / Jönnek tolongva és hivatlanul, / tetemre hívó, tántorgó sorokban, / torzult arcukra Rembrandt fénye hull, / ha gránát mennydörög vagy akna robban.” Több verse természeti metaforákkal írja le a világhoz való viszonyát (Szalonka-les, Halálmadár, Az irisórai szarvas).
1923-as kötetében, az Esti párbeszédben a Kós Károlynak ajánlott Tetőn című gyönyörű verse a magyar-román együttélés, a transzszilván gondolat kifejtése: „Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot // s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.”
1923-ban Dijonba, francia nyelvtanári tanfolyamra küldték. 1924-től Kuncz Aladárral a kolozsvári Ellenzék vasárnapi mellékletét szerkesztette, majd a lap irodalmi szerkesztője lett, kapcsolatokat talált a magyarországi, nyugatos írókkal, s a többi között a román Lucian Blagát fordította. Kiállt Ady lírája mellett és méltatta Makkai Sándor Ady-könyvét, a Magyar fa sorsát. 1926-ban részt vett a Kemény János szervezte marosvécsi írótalálkozón – itt jött létre az Erdélyi Helikon közössége -, majd a kolozsvári református kollégiumban a magyar és német irodalom tanára lett.
A képen első sor: Áprily Lajos, Kós Károly, Nyírő József. Második sor: Gyallai Domokos, Molter Károly, Bartalis János, Kuncz Aladár, Kádár Imre, Tabéry Géza, Reményik Sándor, Hunyady Sándor, Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő. Harmadik sor: Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy Irén, Kemény János, Kemény János nővére, Bánffy Miklós, Olasz Lajos. Negyedi sor: Kacsó Sándor, Finta Zoltán, Kovács László, Tamási Áron, 1926
Kós Károllyal állították össze az Erdélyi Helikon antológiáját, 1928-1929-ben ő szerkesztette a folyóiratot. A Gaál Gábor-féle Korunk elmaradottnak tartotta a Helikon gárdáját, s támadta transzszilvánizmusát. A folyóirat kérdéseit megvitatták az 1928-as és 1929-es vécsi találkozókon – az utóbbin Áprily lemondott, már nem tudott azonosulni a transzszilván programmal. Elidegenedését fejezi ki a Rasmussen hajója című versében: „Ahol kiköt, fehér öbölben / virág és asszony nem terem. / A jég zengése zúg alattunk, / a jég zengése végtelen.” Leghíresebb verse a Tavasz a Házsongárdi temetőben, itt Apáczai Csere Jánost és feleségét idézi, s az asszony magányos vége saját, vidéki megrekedésére utal. Elhatárolja magát a harctól: „…nem lengettem omló barrikádon / fehér zászlót a véres emberért.” (Vallomás).
ÁPRILY LAJOS: VADLÚD VOLTAM
Valamikor vadlúd voltam,
Vadludakkal vándoroltam.
Nagy tavakért lelkesültem,
Tengeren is átrepültem.
Őszi fényben és homályban,
Fel-feltámad régi vágyam:
Társaimmal útra kelni,
Fényt és felhőt úszva szelni.
Majd ha végem itt elérem,
Vadlúd formám vissza kérem.
Jó barátok, ismerősök,
Hogyha jönnek bíbor őszök.
Nézzetek fel majd az égre,
Égen úszó vadlúd-ékre,
S azt mondjátok eltűnődve:
Újra vadlúd lett belőle,
S most ott száll a V-seregben,
Hangja szól a fellegekben.
1929-ben Budapestre települt át, „Költészete Erdélynek egyik arca” – búcsúztatta őt Kuncz Aladár. Monográfusa, Vita Zsigmond szerint az Erdélyben rákényszerített irodalomszervezői szereptől menekült el. Pesten a Lónyay-utcai református gimnázium tanára, 1930-1938 közt a Protestáns Szemlét szerkesztette. 1934-ben a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója lett, pesti tanítványait erdélyi körútra vitte. 1935-1936-ban észak- és nyugat-európai pedagógiai tanulmányutat tett, északi útja kapcsolódott Kalevala-élményéhez. A fasizmus előretörése nyomasztotta, a faji politika iskoláját sem kímélte. 1942-ben emiatt visszatért Parajdra, majd 1943-ban nyugdíjba vonult. Visegrádnál, Szentgyörgypusztán telepedett le.
„Jaj, erdő nélkül nincs titok” – vallja természetet és harmóniát áhító versében, Az útban. Adyval szemben ezt mondja a Pisztrángok karában: „Riadozunk az óceántól, / az ér, az ér a mi hazánk”, a szülőföld, a természet, a szubjektum világa, nem a társadalmi harcok. Háborús költészete a pusztítás és embertelenség ellen tiltakozott. A négysoros vers lett öregkori lírájának fő eszköze.
1957-es kötetében, az Ábel füstjében, visegrádi magányában érlelt verseiben ellentét feszül a természet nyugalma s az emberi kegyetlenség közt, ő az ábeli ember, az erőszakmentes szelídség apostola. Unokája 1946-os halála fájdalmas, megrendült ciklust ébresztett benne: Annának hívták. 1951-ben megnyerte az Anyegin-fordítás pályázatát, Lermontov, Turgenyev, Gogol, Tolsztoj, Ibsen, Schiller, Shakespeare műveit fordította le. Feleségét 1961-ben vesztette el. Utolsó kötete: Jelentés a völgyből (1965) természeti képeket sorakoztat, a társadalomból kivonult a költő. „Valamikor vadlúd voltam, / vadludakkal vándoroltam. / Nagy tavakért lelkesültem, / Tengeren is átrepültem.” – zárja le életművét. Áprily Lajos 1967. augusztus 7-én halt meg Budapesten.
