„Hivalkodás nélkül nehéz az embernek önmagáról beszélnie, s talán már az is hivalkodás, ha önmagáról beszél az ember.” 50 éve, 1967. augusztus 6-án hunyt el Áprily Lajos József Attila-díjas költő, műfordító.
ÁPRILY LAJOS: KÖLTŐ
„Költő vagy” – szól s komolyan néz reám
hatéves szemmel – leányunokám.
„Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”
Eltűnődöm minősítésemen.
Költő? Poéta?… Költő Dante volt,
Petőfi és egy sor jövő-herold,
kik jártak fenn az embercsúcsokon,
s lelkük titánokéval volt rokon.
S eszembe jut egy régi ismerős,
borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
ki, ha kimondta hangzatos nevét,
még hozzátette németül: Poet.
Az öntudattal csengő szó hatott:
mosolyogtatott és mulattatott…
A titulusa nem nekem való.
Ember voltam, remegő, daloló.
Áprily Lajos 1887. november 14-én született Jékely Lajos néven. A kolozsvári egyetem magyar-német szakán végzett 1909-ben, ezután a nagyenyedi Bethlen-kollégium, majd a kolozsvári református kollégium tanára volt, 1926-29 között szerkesztette az Erdélyi Helikon című folyóiratot. 1929-ben BUdapestre költözött, ahol a Lónyai utcai református kollégiumban tanított, majd a Baár-Madas Református Leánynevelő Gimnázium igazgatója lett. 1943-ban a Visegrád melletti Szentgyörgypusztá telepedett le.
Korai verseiben az erdélyi táj szépségeit mutatta be, az erdélyi hagyományok mellett tett hitet, az együtt élő népek testvériségét hirdette. Költői nyelvére a századvég sötét érzülete és a „nyugatos” líra szimbolizmusa hatott. Természetélményét, amelyet elsősorban az erdélyi hegyek árnyékában leélt évtizedei határozták meg, kissé klasszicizáló, impresszionisztikus lírában fogalmazta meg.
Budapestre költözése után elégikus hangú költeményeiben – Az aranymosó balladája, A láthatatlan írás – szülőföldjére emlékezett vissza. 1944-ben visszavonult az irodalmi életből, a háborús megpróbáltatásokat fájdalmas költeményekben fejezte ki. 1945 után az Ábel füstje és a Jelentés a völgyből című versesköteteiben elsősorban a természetről és a benne élő ember tapasztalatairól írt. Kiváló műfordítói munkát végzett, 1952-ben megnyerte a Puskin Anyegin című elbeszélő költeményének újrafordítására kiírt pályázatot.
A műfordítás – Lermontov, Nyekraszov, Turgenyev és Janus Pannonius – ebben az időben, az ötvenes években a „hallgató költő” megszólalása volt, különösen jelentős Puskin Anyeginjének és Ibsen Peer Gyntjének magyarra ültetése. Prózája – Fecskék, őzek, farkasok – természetszeretetét és hangulatteremtő erejét bizonyítja.
ÁPRILY LAJOS: VALLOMÁS
Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam,
én döbbent szemmel láttam itt a vért,
és nem lengettem omló barikádon
fehér zászlót a véres emberért.
Viharokból kibomló új világért
csak álmom volt, nem lobbanó vitám.
Rohamra nem harsogtam riadókat
jövő ködökbe zúgó trombitán.
S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,
sötét heggé simult minden dalon.
De mint a monda tóba fúlt harangja,
a mélyben él az ember-fájdalom.
S én nem tudom, hogy meddig él a versem,
titánok halnak, tornyok rengenek.
Ahol világtraverzek összedűlnek,
a vers, a versem, hogyne halna meg?
Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
A hűlt sorok megannyi érckoporsó,
s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.
De túl romon, ha perce jön csodáknak,
a mély megkondul mintha vallana
s a bolt alól harangtisztán kicsendül
s magasra száll az ember dallama.
Esszéi, kritikái kötetben sajnos csak halála után Álom egy könyvtárról címmel 1981-ben jelentek meg. Ez utóbbiban írja: „Hivalkodás nélkül nehéz az embernek önmagáról beszélnie, s talán már az is hivalkodás, ha önmagáról beszél az ember.” 1967. augusztus 6-án halt meg Budapesten.
Református hitét közéleti szereppel is vállalta. Szerkesztette 1930-38-ban a Protestáns Szemlét, majd 1945-48-ban felelős szerkesztője volt az Új Magyar Asszony című református folyóiratnak – miközben a református konventben is állást vállalt. 1934 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Hegedűs Géza így összegzi életének utolsó szakaszát:
„Költészetének közértékelésében azonban döntő fordulat áll be 1957-ben. Ekkor végre megjelenik Ábel füstje című gyűjteményes kötete, amelynek kétharmada gondos válogatás valamennyi korábbi verseskönyvéből, egyharmada azonban az újabb verseknek sora, amelyeket a háború borzalmai és a „mellőzöttség” lélekbeli nyugalma idején írt. És a kritika egyszerre egyöntetűen elámul: az immár hetvenéves poétában felfedezik korunk egyik legnagyobb magyar költőjét. És még több mint tíz év adatott neki, hogy élvezhesse a nyugodt dicsőséget. Megkap minden elismerést, szelíd, derűs, dicsőséggel teljes öregkort élhet családi körben, a természet ölén. Most már az egész irodalom számára nyilvánvaló, hogy lírájában azt a színvonalas, kulturált benső összhangot fogalmazta meg, amelyre minden emberséges ember vágyakozik, és amelynek eléréséhez még segítséget is ad az Áprily-költészet olvasása. — És életműve egészének jellemzése okából tegyük hozzá, hogy élete folyamán két egyfelvonásos verses drámát is írt, korábban az Idahegyi pásztorokat, majd már a felszabadulás után az Oedipus Korinthosbant. Valójában ezek a görög mitológiai tárgyú színjátékköltemények ugyanúgy lírai kompozíciók, mint legközelebbi rokonai, a régmúltból Ungvárnémeti Tóth László Nárcisza, a közelebbi múltból Babits Laodameiája. De éppen azért kell szólni ezekről is, hogy lássuk, költészetünknek van egy olyan vonulata is, amely az emberi alapérzelmeket az antik tragédia forma- és jelképrendszerével fejezi ki.
Áprily ma már beletartozik klasszikus költőink névsorába, visegrádi sírjához ki-kijárnak hajdani tanítványai, verseinek kedvelői, egykori barátai, hogy tiszteletadóan idézzék fel hibátlan művészetét és szeretetre méltó emberségességét.”
Családja szinte mindegyik tagja követte őt az irodalom és a művészetek szeretetében: fia: Jékely Zoltán szintén jelentős költő; menye: Jancsó Adrienne színész, előadóművész; unokája: Jékely Adrienne irodalomtanár; dédunokái: Péterfy Bori zenész, színművész és Péterfy Gergely író.
