„Békével fáradt vállamon, / barát, ellenség – búcsuzom! / A lelkem csordultig teli; / ég áldjon, Ayr szép partjai.” Ezen a héten a 230 éve meghalt Robert Burns gyönyörű versét ajánljuk.
Robert Burns a skót romantika legnagyobb alakja, Skócia nemzeti költője, akinek életműve a népi hagyományokból táplálkozva emelte világirodalmi rangra a skót költészetet. Szenvedélyes hazafi volt: verseiben a skót tájat, történelmet, nyelvet és népdalok világát éppúgy megénekelte, mint az egyszerű emberek örömeit és bánatait. Lírai költeményei mellett maró szatírái is jelentősek, amelyekben bátran bírálta a képmutatást, az egyházi visszaéléseket és a társadalmi igazságtalanságokat. A felvilágosodás eszméi iránti elkötelezettsége, valamint a vallási ortodoxiával és a kor konzervatív erkölcsi normáival szembeni lázadó szelleme korának egyik legerőteljesebb költői egyéniségévé emelte.
A fiatalon elhunyt Burns művészete messze túlmutatott hazája határain: Goethe nagyra becsülte költészetét, Magyarországon pedig Arany Jánosra és Petőfi Sándorra is jelentős hatást gyakorolt. Hazai népszerűségét olyan kiváló műfordítók alapozták meg és őrizték meg, mint Arany János, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Jékely Zoltán és Weöres Sándor, akik tolmácsolásában Burns versei a magyar olvasók számára is a világirodalom maradandó értékeivé váltak.
Robert Burn skót költő 1759. január 25-én született Ayrshire-ben és 1796. július 21-én halt meg Dumfriesban az Egyesült Királyságban.
ROBERT BURNS: A KOMOR ÉJ
A komor éj már közelít,
üvöltő vad vihar süvít,
hasas felhők sötétlenek
a szél-szántotta sík felett;
s vadász bukdácsol haza,
fészkére száll a vadkacsa,
pusztán csak én nem nyughatom,
Ayr, elhagyott szép partodon.
Az ősz gyászolja déresett
kalászait, a földeket;
tajtékot hány a szennyes ég,
tompán morog a messzeség:
vérem fagy, lelkem látja már,
hogyan dobál a tengerár;
örvény, sötét halál fogad,
elvesztve, Ayr, szép partodat.
Nem félek én a tengeren,
bömbölhet, zúghat féktelen,
nem tántorít el száz halál,
ha eltalál, hát eltalál:
de szívem mégis megszakad
a mérhetetlen súly alatt,
kín, fájdalom, emlék szorít,
elhagyva Ayr szép partjait.
Ég áldjon, dombok, hajlatok,
ugarok, szittyós nádasok;
hadd kergetem ábrándjaim
letűnt szerelmek romjain!
Békével fáradt vállamon,
barát, ellenség – búcsuzom!
A lelkem csordultig teli;
ég áldjon, Ayr szép partjai.
(fordító: Kormos István)
