„És mégis, valóban ostobaság-e a lélek ösztönös szava, amely ellenáll minden érvelésnek?” 155 éve halt meg Prosper Mérimée francia író, történész, régész, a Colomba és a Carmen szerzője.
Prosper Mérimée 1803. szeptember 28-án született Párizsban művelt normandiai polgárcsaládból, szülei voltaire-iánus, ateista szellemben nevelték. Jogot tanult, de a nyelvek és az irodalom jobban érdekelték, festészettel is foglalkozott. Először minisztériumi tisztviselő, majd az 1830-as forradalom után a műemléki felügyelőség vezetője lett, itteni munkássága éppoly jelentős, mint írásai. E munkakörben kiélhette utazási szenvedélyét, bejárta Franciaországot, igyekezett megmenteni a pusztuló gótikus épületeket, neki köszönhető sok műemlék helyreállítása.
Járt Spanyolországban, Angliában, Olaszországban, Görögországban, a Közel-Keleten, sőt 1854-ben Magyarországon is. Mindenütt a különlegességek és népszokások érdekelték, Pest-Budán a cigányzene és a melegvizű fürdők hatottak rá.
Írásra barátja, Stendhal bíztatta, mindketten műkedvelő írók voltak, nem akartak az írók céhébe tartozni. Irtóztak a romantika hatásvadász eszközeitől, az érzelmek viharától, a színes stílustól – ám annyiban igazi romantikusok, hogy szeretik átverni az olvasót.
Mérimée első darabját, a Cromwellt 19 évesen írta. 1825-ben egy kötet gunyoros hangú színdarabot adott ki, Clara Gazul színháza címmel, ezt egy spanyol színésznő műveiként jelentette meg, bizonyos Joseph L’Estrange fordításában. A könyv címlapján Clara Gazul arcképe az írót ábrázolta, a spanyol táncosnők gyöngyös, csipkés jelmezében.
Misztifikáló hajlamának következő eredménye a La Guzla című „illír” ballada-gyűjtemény (a guzla délszláv húros hangszer), melyet az előszó szerint egy dalmáciai olasz gyűjtött és fordított francia prózára. A balladák gyilkosságokról, vérbosszúról és vámpírokról szóltak, Mérimée filológiai jegyzetekkel, variánsokkal, a vámpírokról szóló tudományos értekezéssel, s a fő nótafa, Hyacinthe Maglanovitch képével és életrajzával látta el a könyvet. Mindkét művével megtévesztette a filológusokat, sőt, balladáiból Puskin és Mickiewicz is fordított.
A Guzla Macpherson Ossziánja után a világirodalom legnagyobb hamisítása: a szerző a második kiadás előszavában bevallotta, hogy Dalmáciába és Boszniába akart utazni, de nem volt rá pénze, ezért előre megírta a könyvet, hogy annak jövedelméből utazhasson. Ám ez is misztifikáció: Mérimée voltaképpen az egzotikum iránti romantikus rajongást gúnyolja ki – mint Szerb Antal írja.
Elsősorban a misztikum, a szokatlan és rejtélyes dolgok érdekelték. Walter Scott történelmi regényeinek hatására írta a 36 drámai jelenetből álló La Jacquerie-t a középkori parasztlázadásról, majd IX. Károly uralkodásának krónikáját, a Szent Bertalan éjszakáját. Fantáziája főleg novelláiban mutatkozik meg, ezek sokszor külföldi, spanyol vagy orosz környezetben játszódnak.
Elsőként fordította Puskint, tőle tanulta a kegyetlenség és erőszak megjelenítését s a lélektani háttér feltárását. Hat nyelven beszélt, ötvenévesen tanult meg oroszul, ő fedezte fel az oroszokat a nyugat számára. Levelezett Gogollal és Turgenyevvel, az utóbbival Párizsban barátok lettek.
1833-ban jelent meg Mozaik című novelláskötete, ezt követték kisregényei: a Colomba egy korzikai lány története, aki vérbosszúra kényszeríti bátyját, majd a Carmen, amelyben a hűtlen cigánylányt katona szeretője megöli – híres operájára ihletve Bizet francia zeneszerzőt. Ez legalább annyira cigány-szociográfia, mint romantika, semmi operás nincs benne – ahhoz Bizet zsenije kellett. A Lokisz és A kék szoba című elbeszélései az író vonzalmát mutatják a természetfelettihez. A korzikai című novellájában egy apa megöli fiát, mert az elárulta a család becsületét.
Mérimée nagy társasági életet élt,
George Sand és Mme Récamier szalonjába járt, az előbbivel szerelembe is keveredett. 1831-ben ismerkedett meg Jeny Dacquinnel, akivel élete végéig levelezett, az anyagot Mérimée halála után, 1874-ben adták ki Levelek egy ismeretlen nőhöz címmel.
Francia-, görög-, török- és spanyolországi utazásait Útleírások című kötetében jelentette meg. Történészként és régészként is kiváló, számos történelmi és irodalomtörténeti műve közül Oroszország múltjával foglalkozott Egy kalandor első lépései és A hajdani kozákok című tanulmányaiban. Az első a trónkövetelő ál-Dimitrij története, a másodikban a Bogdan Hmelnyickij és Sztyenka Razin vezette parasztfelkeléseket dolgozta fel. Már 41 éves korában a „halhatatlanok” közé került: tagja lett a Francia Akadémiának.
1830-ban ismerkedett meg Spanyolországban Montijo gróffal, akinek leánya, Eugénie 1853-ban Franciaország császárnéja lett. Mérimée-t ezután kinevezték szenátornak, bekerült az udvarba, még miniszteri tárcát is kínáltak neki, de nem fogadta el. Nem vált udvaronccá, III. Napóleont kifejezetten nem kedvelte. 1870. szeptember 23-án Cannes-ban halt meg, két héttel a császárság bukása után.
Mérimée tökélyre emelte a novella műfaját, egyszerűen, természetesen, mégis varázslatosan mesélt. Szuggesztivitása fantasztikus történeteinek is hitelt ad, melyeket mint utazó, közönyös megfigyelő mesél el egy szalon társaságának (Az Ille-i Vénusz, Az etruszk váza). Rájött, hogy a romantikus történet hatásosabb, ha visszafogottan adják elő, könnyedsége és kettős síkú kompozíciói mégis igényes művészi formálás eredményei. A cselekményt egy esemény köré sűríti, néhány vonással portrét rajzol, egy-két gesztussal tár elénk karaktereket, de sokszor csak részleteket és nem a lényeget – ez művészetének korlátja.
