„A boldogságot fokozni erényes cselekedet; a rosszat szaporítani bűn.” 240 éve, 1783. január 23-án született Stendhal, a 19. század első felének egyik legeredetibb és legkiválóbb francia írója, az irodalmi realizmus egyik első mestere.
„Kevesen hazudtak többet és vezették félre szenvedélyesebben a világot Stendhalnál, kevesen mondták ki bátrabban és alaposabban az igazságot” – írja Stefan Zweig Stendhalról szóló életregényében. Stendhal a modern európai regény megteremtője, egyike azoknak az íróknak, akik a legnagyobb hatással voltak a világirodalomra. Franciaországban külön folyóiratot adnak ki róla, rajongói klubokba tömörülnek.
Stendhal Marie-Henri Beyle néven 1783. január 23-án látta meg a napvilágot Grenoble-ban. Apja – akit szigora miatt mélyen gyűlölt – a város polgármestere volt, rajongva szeretett édesanyját igen korán elvesztette. Iskolai évei nehezen teltek, állandóan lázadozott zsarnok tanárai ellen, csak a matematika érdekelte. Apjától a kitűnő tanulmányi eredmények szabadították meg, 1799-ben Párizsba küldték, hogy beiratkozzék a Műszaki Főiskolára. Ő ehelyett belevetette magát a nagyvilági életbe, és arról álmodozott, hogy sikeres drámaíró lesz. Nagyhatalmú rokonai, a két Daru gróf segítségével bejutott a hadügyminisztériumba, majd 1800-ban hadnagyi rangban Napóleon seregével Milánóba került.
Az olasz kultúra, a zene, a nők, a szerelem felszabadító hatással volt az egyébként gátlásos és előnytelen külsejű ifjúra. 1802-ben visszatért Párizsba, leszerelt és célul tűzte ki, hogy a legnagyobb francia költő legyen.
Tragédiákat írt, színjátszóleckéket vett, hogy megszabaduljon vidékies akcentusától, és beleszeretett egy másodvonalbeli színésznőbe, akit Marseille-be is követett, mikor ott kínáltak neki szerződést. 1806-tól ismét Napóleon szolgálatába állt, segédhadbiztos lett Braunschweigben. Katonai-hivatali pályafutásának mozgalmas időszaka következett: titkos diplomáciai küldetéssel Magyarországon is járt, az 1812-es hadjáratban látta az égő Moszkvát, részt vett Dauphiné tartomány védelmének megszervezésében.
1814-ben, Napóleon első bukása után Milánóban telepedett le, s végleg az irodalmi pálya mellett döntött. Ekkor jelentek meg első könyvei, a Haydn, Mozart és Metastasio élete, valamint Az itáliai festészet története, jórészt olasz szerzők műveinek plagizálásai, de saját passzusai eredeti, ragyogó meglátásokat tartalmaznak.
„Azt ajánlom az utazóknak: ha Rómába mennek, ne hagyják, hogy bármilyen előre megismert vélemény mérgezze meg őket; ne vásároljanak semmiféle könyvet, a kíváncsiság és a tudás korszaka úgyis túl hamar fölváltja az érzelmekét; lakást a via Gregorianán béreljenek, vagy legalábbis a Corso végében, a Velencei tér valamelyik házának harmadik emeletén…” (Stendhal: Séták Itáliában)
Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben című útikönyvében használta először a Stendhal álnevet Stendal német város után, ahol 1807-ben állomásozott. (Saját nevén csak egyetlen, festészetről írott könyve jelent meg.)
Milánóban ismerkedett meg élete legnagyobb szerelmével, Mathilde Dembowskival, aki kikosarazta az írót, de Stendhal róla mintázta a későbbi nagy regények nőalakjait. 1821-ben mint felforgató eszmék veszedelmes terjesztőjét az osztrák megszállók kiutasították Itáliából.
Visszatért Párizsba, ahol belevetette magát a társasági életbe és a szellemi csatározásokba. 1822-ben jelent meg A szerelemről című esszékötete, majd egy évvel később Rossiniről írt életrajza, 1827-ben pedig kiadta első regényét Armance címmel.
A számtalan élmény, emlék és indulat azonban, amelyet Stendhal addigi életében felhalmozott, igazi műbe kívánkozott. 1830-ban végre remekművet alkotott, amikor megírta a Vörös és fekete című regényét. Julien Sorel történetében a karrierizmusról, a politikai megalkuvásról, a burzsoázia kicsinyes anyagiasságáról rajzolt pontos és kifinomult képet.
„Igen, uraim, a regény: tükör; hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz, s megszülessék a pocsolya!” (Stendhal: Vörös és fekete)
Az 1830-as júliusi forradalom idején a pápai államba, Civitavecchia kikötővárosába nevezték ki francia konzulnak. A kisvárost és hivatali teendőit azonban unta, leggyakrabban Rómában tartózkodott és folyamatosan írt. Itt született meg a Vörös és fehér című, befejezetlenül hagyott regénye, a polgárkirályság félelmetes leleplezése, s ekkor kezdte írni önéletrajzi műveit, az Henry Brulard életét és az Egoista emlékezéseket.
Egy idő után egészségi állapota megromlott, és 1836-ban szabadságra Párizsba utazott. A pihenés végül három évig tartott, ami alatt Prosper Mérimée-vel bejárta fél Franciaországot, és ebből az élményből született a Francia földön című magával ragadó útikönyve. (A turizmus kifejezés is részben az ő jóvoltából terjedt el Franciaországban.) 1838 végén, ötvenkét nap alatt írta meg élete fő művét, A pármai kolostort, és elkezdte Lamiel című, befejezetlenül maradt regényét.
1839-ben visszatért Civitavecchiába, ám egészsége végleg megromlott, s 1842-ben szabadságolták, hogy párizsi orvosokkal is megvizsgáltathassa magát. 1842. március 22-én egy kis párizsi utcában összeesett, s másnap hajnalban meghalt agyvérzésben, anélkül hogy magához tért volna.
Írásait és személyiségét is páratlan szellemi függetlenség jellemezte. Hitt az emberhez méltó szabadságban, kérlelhetetlenül gyűlölte a zsarnokságot és ellensége volt minden vallásnak.
Műveiben a lírai szenvedély az elemzés racionalizmusával párosult. Kortársai közül csak Balzac ismerte fel regényírói zsenialitását, méltó rangján csak a 19. század végén kezdték elismerni. Leghíresebb regényeiből (Vörös és fekete, A pármai kolostor) számos film- és tévéfeldolgozás is készült.
