„A nyelvbéli hiányosság nem jelzi feltétlenül azt, hogy hiányosság van a szívben is.” Goldziher Ignác nyelvészt, a legnagyobb magyar orientalisták egyikét összesen nyolc külföldi akadémia választotta tagjául, két egyetem díszdoktorául. Számos nemzetközi szakmai folyóirat munkájában vett részt.
„Nagyon távoli körökben is sikerült részvevő és megértő szívekre, testvéri szeretetre találnom. Közvetlen környezetemben viszont egyenként száradtak el és peregtek le barátságaim ifjúkoromban ültetett fájának levelei. Alkalmasint én magam kezdtem lazítani ifjúságom baráti kapcsolatait. Erényem-e vagy hibám, hogy a felemásat nem tűrhetem, hogy az igazság kendőzése személyes sérelemként hat rám, és hogy a tiszta eszme gyáva megtagadása fanatikus dühbe hoz? Ezt azok dönthetik el, akik ismernek, és meg tudják ítélni a körülményeket, amelyeknek áldozata vagyok.” (Goldziher Ignác: Napló)
Goldziher Ignác Székesfehérváron született 1850. június 22-én, apja jómódú zsidó kereskedő volt. Tanulmányait a zirci cisztereknél kezdte, de gimnáziumba Budapesten járt, mivel a család a fővárosba költözött. Már tizenhat évesen arabot, törököt és fárszi nyelvet tanult az egyetem bölcsészettudományi karán, ahol Vámbéry Ármin és Toldy Ferenc tanítványa volt. Török mesefordítása is megjelent akkoriban.
Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben, Leidenben és Lipcsében végezte. Huszonkét éves korára a Budapesti Egyetem magántitkára lett. 1873-ban állami ösztöndíjjal Arany László és Heinrich Gusztáv társaságában Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban folytatott kutatásokat. Oxfordi és cambridge-i útján, keleti kéziratok tanulmányozása közben oroszul és szanszkritül is megtanult.
Nagyon hamar a legnagyobb tudományos tekintélyek között emlegették, az egész világ orientalistái ismerték a nevét. Ennek ellenére, amikor Keletről hazatért, Trefort Ágostontól nem kapta meg a megígért professzori állást, sőt az egyetem is elutasította zsidó származása miatt. Világhírű tudós létére hosszú évekig mint hivatalnok dolgozott: 1876-től harminc éven át a budapesti izraelita hitközségnél volt titkári állásban, elsősorban az iskolaügyek terén tevékenykedett. Az Országos Rabbiképző Intézetnek 1900-ban lett óraadó tanára.
„Általában el lehet mondani, hogy az istenek tisztelete nem is annyira a beléjök helyezett hitben és az ettől függő erkölcsben jutott kifejezésre, mint inkább azon öröklött cultusszokásokban és cselekvésekben, melyek gyakorlásának legfelsőbb oka és alapja azon tényben volt megadva: hogy így cselekedtek eleink, így örököltük tőlük. Az ősök szokása, ez az arabság legszentebb legsérthetetlenebb gondolata.” (Goldziher Ignác: Az iszlám története)
A Közel-Kelet titokzatos világát kutatta, tanulmányozta az arab és a héber kultúrát, az iszlám társadalomtörténetet és vallásfilozófiát. Kiválóan ismerte a Bibliát, a Koránt, a középkori zsidó irodalmat, a görög bölcseletet. Csak huszonegy éves volt, amikor 1871-ben levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, 1892-ben lett rendes tag. Az orientalisták 1889-es stockholmi nagygyűlésén nagy aranyéremmel tüntették ki, 1894-ben pedig a Budapesti Tudományegyetem sémi filológiai tanszéke rendes tanárának nevezték ki. Tiszteletbeli tagja volt ezen kívül a berlini, göttingeni, szentpétervári, amszterdami, koppenhágai akadémiának, számos egyetem avatta díszdoktorrá. Külföldi oktatási intézmények kínáltak fel neki katedrát, amelyet mindig szerényen elhárított, ő a Budapesti Tudományegyetemen szeretett volna tanítani.
Fáradhatatlanul részt vett a Magyar Tudományos Akadémia munkájában, 1910-ben lett a testület nyelv-és irodalomtörténeti osztályának elnöke. Több évtizedes tudományos munkássága könyvtárnyi terjedelmű, életművének 1927. évi bibliográfiai összegzése 580 kötetet és tanulmányt sorol fel.
Arabistaként megírta a Sía irodalom történetét (1877), 1884-ben jelent meg A mohamedán jogtudomány eredetéről című kötete. 1899-ben Leidenben adták ki német nyelven Az iszlám című munkáját. Számos fontos műve foglalkozott hebraisztikával. Naplója, amelyet 1890-től kezdve 1919-ig németül vezetett, 1985-ben jelent meg először magyar nyelven, és csaknem száz évet kellett várni, míg 2008-ban újra nyomdába került Előadások az iszlámról című könyve magyarul.
Tudományos munkássága az iszlám kultúrtörténet csaknem minden területére kiterjedt, elsőként vizsgálta e világvallás kialakulását történeti fejlődésében. Ő végezte el a Nemzeti Múzeum gyűjteményében levő keleti – héber, török, arab, perzsa – nyelvű kéziratok meghatározását és rendezését. 1921. november 14-én halt meg Budapesten.
Korunk legnagyobb muzulmán vallástudósai között van olyan, akinek szájából magam hallottam még 1980-ban ezt a felejthetetlen mondatot: „Volt idő, amikor az iszlám vallás legnagyobb tudósa nem iszlám vallású volt, hanem Mózes hitének követője; ez a kiváló orientalista, a magyar Goldziher Ignác.”
Naplóját, amelyet 1890-től kezdve 1919-ig németül vezetett, 1985-ben adták ki először magyar nyelven, s csaknem száz évet kellett várni, míg 2008-ban újra megjelenhetett Előadások az iszlámról című könyve magyarul. Az eredetileg gyermekeinek, feleségének, néhány meghitt barátjának szánt naplójában egy olyan kor tanúja szólal meg benne, aki ifjúkori indulásakor, mondhatni, együtt indult neki az európai és magyar zsidó életnek, azokkal a felvilágosult nézetekkel, amelyekkel Eötvös József neve fémjelzett, és aki mindvégig megszenvedte a korban és társadalmában fölhalmozódó ellentmondásokat, előítéleteket, visszahúzó erők hatását. Elsősorban korkép ez a napló, de nem kevésbé rangos akkor sem, ha egy olyan szellemi ember drámájának tekintjük, aki a kora fölé emelkedve, messze megelőzné a maga korát, de ebben elmaradottságok, előítéletek, kicsinységek, uralkodó konzervatív eszmék, csoportérdekek akadályozzák.
