A 195 éve született Henrik Ibsen, a 19. század végének norvég drámaírója a morális elemzés új rendjét vezette be az európai színtérre. Ibsen műveiben a szigorúan realista középosztályi háttér elé került, és a cselekvés gazdaságosságával, átható párbeszéddel és szigorú gondolkodásmóddal fejlődött.
Szerb Antal rendkívül lírai hangon értékelte Ibsen művészetét: „Ibsen legfőbb ihletője a vágy. Ibsen magát az életet sóvárogja embertelen elszakadtságában, az élet egészét, azt a teljes életet, amely a földön nem is lehetséges. Drámahősei is csak vágyódnak utána, és tönkremennek. Az élet úgy szüremkedik be, rejtelmesen és fájó reflexekkel, költészetébe, mint ahogy a beteg hallja szobájának zárt ablaka mögül, az utca dübörgő életét.”
Henrik Johan Ibsen 1828. március 20-án született a norvégiai Skien városkában. Apja köztiszteletnek örvendő kereskedő volt, ám 1836-ban csődbe jutott, elvesztette vagyonát és társadalmi megbecsülését is. A kis Henrik nehezen viselte az elszegényedést, anyja és lánytestvére buzgó vallásosságát, s amint tehette, elhagyta a szülői házat. Az elemi iskola elvégzése után gyógyszerészsegéd lett Grimstadban, ahol igen szerény körülmények között élt és készült az egyetemi felvételijére, közben németül tanult.
Kezdeti irodalmi próbálkozásai is e helyhez kötődnek: az 1848-as forradalmak, majd a magyar szabadságharc elbukása ihlették első költeményeit, s ekkor keletkezett latin olvasmányai nyomán Catilina című darabja is. 1850-ben Kristianiába (a mai Oslo) ment, ám gyenge érettségi eredményei miatt az egyetemre nem vették fel, s rövid ideig – barátainál meghúzódva – újságírásból tartotta el magát.
1851-ben a bergeni színházhoz szerződött dramaturgnak és afféle háziszerzőnek. Ekkor írott darabjai többnyire a középkori izlandi történetírásból és a norvég folklórból vették tárgyukat, legnagyobb bergeni sikerét A solhaugi ünnep című verses színművével aratta.
1857-ben ismét Kristianiába költözött, ahol a helyi Norvég Színház dramaturgja lett. Az ezt követő öt év Ibsen életének legkomorabb időszaka volt: a szegényes kulturális környezet, személyes művészi kielégületlensége, majd színházának csődje komor depresszióba sodorták, 4-5 év alatt csupán néhány versre futotta erejéből. (Igaz, köztük volt a Norvégiában mindmáig méltán népszerű Terje Vigen is.) Azonban a fővárosban eltöltött néhány év a későbbi nagy művek szempontjából hasznosnak bizonyult: Ibsen itt érzékelte legszembeötlőbben a polgári élet hazugságait, az érzelmek torzulását, amelyek néhány év múlva fő témái lesznek. S itt találkozott élete nagy szerelmével is, Suzannah Thoresennel, akit 1858-ban feleségül vett.
Érzelmi és drámaírói válságát Ibsen egy tőle szokatlan verses darabbal oldotta fel, A szerelem komédiája cíművel, amelyet hamarosan A trónkövetelők című történelmi drámája követett. Ekkor már a honi kritika is felfigyelt a szerzőre, aki azonban – a Norvég Színház csődje után – 1864-ben hátat fordított a hazai színpadoknak, s ösztöndíjjal Rómába utazott. Életének következő 27 évét külföldön töltötte, Rómában, Drezdában és Münchenben, csak 1874-ben és 1885-ben látogatott haza rövid időre. Ez az időszak pályájának legtermékenyebb korszaka volt, önkéntes száműzetésében végre rátalált saját hangjára és témáira.
„GINA Mi baja van?
RELLING Megmondom én magának, Ekdalné. Heveny világboldogítástól szenved.
GINA Világboldogítástól?
HEDVIG Van ilyen betegség?
RELLING Hajjaj! Mifelénk nemzeti nyavalya; de szerencsére csak szórványosan lép fel.” (Henrik Ibsen: A vadkacsa)
A hatvanas évek végén elkészült két hatalmas drámai költeménye a Brand, majd a Peer Gynt, 1869-ben vígjátékot írt A fiatalok szövetsége címmel, 1873-ban ismét történelmi drámát, A császár és a Galileust. Rövid alkotói válságát legyőzve 1879-ben Ibsen remekművel jelentkezett, elkészült a Babaház című drámája, amelyet Nóra címen ismer a magyar közönség. A darab, amely merészen nyúl a női egyenjogúság kényes témájához, óriási sikert aratott világszerte, több film is készült belőle, s mind a mai napig gyakran szerepel a színházak műsorán. Ugyanígy népszerűek ma is ezt követő darabjai, a Kísértetek, A vadkacsa, a Rosmersholm, a Hedda Gabler.
Ibsen 1891-ben úgy döntött, hogy hazatér Norvégiába, Kristianiába, ám előtte körutat tett Európában, ahol mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták az idős mestert. Magyarországra is eljutott, részt vett a Nóra bemutatóján is, amelynek Jászai Mari alakította a címszerepét, s a rossz nyelvek szerint némi románc is szövődött az író és a színésznő között.
Hazatérése utáni kései korszakának művei már önelemzőbbek, személyesebbek, vallomásos jellegűek, s sokkal inkább a szimbolizmus felé mutatnak, mint az addigiak: a Solness építőmester, a John Gabriel Borkman és a Ha mi holtak feltámadunk az öregedés lírai darabjai.
A drámaírással felhagyott, elbeszélő költeményeket akart írni. 1900-ban agyvérzést kapott, egy évre rá ismét, s tolókocsiba kényszerült. 1905-ben még megérte, hogy Norvégia független lett, s Sigurd fiát nevezték ki külügyminiszterré. Egy évvel később azonban, 1906. május 23-án a betegség végleg legyőzte az akkor már világszerte ismert és ünnepelt írót.
