Néhány allegóriája költészetünk remeke, egyes sorai ma is szólásként élnek: „Fiaim, csak énekeljetek”, „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”. 200 éve született Tompa Mihály költő, lelkipásztor, akit az utóbbi évtizedekben a feledés homálya vesz körül.
A Petőfi – Arany – Tompa által fémjelzett költői triász elfeledett tagja, Tompa Mihály 200 éve, 1817. szeptember 28-án született Rimaszombaton (ma Rimavska Sobota, Szlovákia) Tompa Mihály költő. Az erdélyi Háromszékből eredő, elszegényedett nemesi családból származott, apja csizmadia volt. A borsodi Igriciben nőtt fel, 1832-től Sárospatakon tanult és Sárbogárdon volt segédtanító.
1845 végén Pestre költözött, ahol a Tízek Társaságába került és egy ideig együtt lakott Petőfi Sándorral, de hamarosan összevesztek. Már Bején volt református pap, amikor 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett s kiadták verseit. Az 1848-as forradalom és szabadságharc alatt tábori lelkészként részt vett a schwechati csatában, majd Arany János és Vas Gereben lapja, a Nép Barátja munkatársa volt. 1849-ben a Gömör megyei Kelemér papja lett, s megnősült, de két fia is fiatalon meghalt.
A szabadságharc leverése után többször zaklatták, A gólyához című verse miatt 1853-ban le is tartóztatták (a vers még 1850-ben jelent meg, T. szignóval). Szabadulása után kiadta Virágregéit, 1854-ben verseinek második kötetét.
„A Virágregék s a hazafias allegóriák költője, Tompa, a tündér Borsod s százbérczü Gömör szülötte és lakója, a bejei, keleméri és hamvai kedves református pap, a vidéki uri családok tiszteletének s Gömör lelkes hölgyei rokonszenvének méltó tárgya a nemes családok leányai közül választhatta s választotta is nejét magának. Mikor dévaj tréfálkodással azt énekelte Ne házasítsatok barátim. A lány szeretőnek valón, eszébe sem volt, hogy pajkos dala e refrainjét megvalósítsa. Sem papi hivatalának szigorú tisztessége, sem jellemének komolysága s kedélyének mélysége nem engedték ezt. Nem egy leánynak mélyen bele nézett ugyan a szemébe, de csak azért, hogy lelke fenekéig lásson, s nem egy leány, lesütött szeméből lopva felpillantással viszonozta a csinos külsejű, komoly szándékú s tisztes állású költő tekintetét. De ő megtalálta s kiválasztotta közülök a magáét, a ki legjobban, a ki igazán, a ki egészen hozzá illett,” (Forrás: Vasárnapi Ujság 1885. 32. évf. 10. sz. márczius 8.)
TOMPA MIHÁLY: AZ IBOLYA
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben
szerényen élni s észrevétlenül;
hol szaggató kéz és zápor nem ér,
és a vihar bántatlan elrepül.
Fedezz el, lágy fű s leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
ne legyek én rózsa, vagy liliom,
legyek illatos szerény ibolya!
Korai költeményei az almanach-líra stílusát követték, majd igen népszerű népdalokat írt: Télen-nyáron pusztán az én lakásom, Békót tettem kesely lovam lábára. Népmondái a hagyományokon alapultak, de anyagukat szabadon kezelte. Kortársai körében rendkívül népszerű volt: a kritikusok és az olvasóközönség egyaránt pozitívan fogadta műveit. Megjelenésekor a korszak egyik legelismertebb lapja, az Athenaeum közli a verseit, később pedig már az új korszakot jellemző Életképek, Honderü és Pesti Divatlap. A népies irány képviseletében időben és eleinte közkedveltségében is megelőzte Petőfit. Az olvasók körében kialakuló igazi hírnevét a népmesék feldolgozásain alapuló kötetének (Népregék, népmondák; 1846) köszönheti. A szakmai elismerést pedig a Kisfaludy Társaság különdíjának elnyerése biztosította (Szuhay Mátyás, 1847). A Petőfi fellépésével elburjánzó népiességhez, később pedig a szabadságharchoz és az azt követő időszakhoz köthető versei (A gólyához; A madár, fiaihoz; Levél egy kibujdosott barátom után) továbbra is biztosították előkelő helyét az elismert szerzők között.
1851-ben Gömör vármegye egyik legnagyobb és legtehetősebb gyülekezete, Hanva választotta lelkészének, ahonnan semmiféle jobb móddal és nagyobb tisztességgel kecsegtető állással sem tudták elcsábítani. A hagyomány szerint a „hanvai papnak hamvai Hanván fognak elhamvadni”, vagy „Tompa Mihály azt akarja, hogy hamvát Hanva takarja” mondással utasította el az ajánlatokat. A papi hivatást választva az irodalom mellett a protestáns egyházi szónoklat terén is jelentősebb tevékenységet folytat. Kiadott gyászbeszédei érdekes, 19. századi történelmi korrajzot adnak. Irodalmi és egyházi munkásságának összefonódásaként jelenik meg az Olajág című kötete.
1855-ben Arany egy hónapot töltött nála családostul, rosszabb időszakaiban az ő levelei tartották benne a lelket. 1858-ban az Akadémia tagja lett, de látása megromlott, sokat betegeskedett, s 1868. július 30-án halt meg Hanván (ma Chanava, Szlovákia). Élete végéig a nemzet függetlenségét hirdette, munkásságát halála előtt az Akadémia nagydíjjal jutalmazta.
TOMPA MIHÁLY: A GÓLYÁHOZ
(részlet)
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
A forradalom előtt írott szatíráiban Petőfi hatására a gazdagokat (A hangyákhoz), s a bécsi gazdaságpolitikát támadták (Olcsóság). Költészete az önkényuralom idején bontakozott ki, Arany mellett ő öntötte versbe a nemzet fájdalmát, ápolta a szabadságharc emlékét s hangot adott az elnyomás gyűlöletének. Moralizáló, burkolt érzelmeket kifejező stílusában született A gólyához; A madár, fiaihoz; a Levél egy kibujdosott barátom után.
1853-tól ismét a magánélet dominált lírájában, a családi örömökről dalolt. 1859 után írt versei (Ikarus, Új Simeon, A sebzett szarvas) a nemzet reményeit, várakozását fejezte ki rejtett, allegorikus formában. Elbeszélő költeményei mára elavultak, hajdan népszerű Virágregéi didaktikusan moralizálóak és szentimentálisak, nem csoda, hogy fél évszázad alatt jóformán feledésbe merültek. Nagy kortársaihoz képest valóban másodrangú, bár néhány allegóriája költészetünk remeke, egyes sorai ma is szólásként élnek: „Fiaim, csak énekeljetek”, „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”, „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A 19. század végéig a klasszikus szerzők között szerepelt, a huszadik század elején még helyet kapott az irodalomtörténet nagyobb összefoglaló műveiben, ám a továbbiakban egyre inkább kiszorult a kánonból. Allegóriáiból, hazafias költeményeiből, természetszeretet ihlette verseiből sorait máig szállóigeként idézik, anélkül, hogy tudnák, kitől származik. Leginkább csak a szabadságharchoz köthető versei, illetve Arany Jánoshoz és Petőfi Sándorhoz fűződő barátsága, a kor jelentős képviselőivel (többek között: Bajza Józseffel, Jókai Mórral, Heckenast Gusztávval, Pákh Alberttel, Egressy Gáborral) folytatott levelezése tartotta fent a nevét.
Hegedűs Géza így ír róla az Irodalmi arcképcsarnokban:
„Próbáljuk meghatározni helyét irodalmunk történetében. Kétségtelen, hogy ugyanúgy a népi ihletettségű költők közé tartozik, mint Petőfi vagy Arany. Eredetiségben vagy költői erőben azonban elmarad a nagy barátok mögött. De az is kétségtelen, hogy mérhetetlenül egyénibb és jelentékenyebb költő, mint a Petőfi- és Arany-epigonok áradata. Van egy sajátosan egyéni hangja, amely onnét származik, hogy nem a romantikához fűzik a hagyományok, hanem a szentimentalizmushoz. Petőfinek és Aranynak az előzménye Berzsenyi és Vörösmarty, Tompáé Kazinczy és Bajza. Petőfi és Arany mindig közel marad a természethez, de szempontjuk az ember. Tompa mindig jobban érzi magát a természetet, mint a természetben élő embert. Ugyanazok az eszmék lelkesítik, mint nagy barátait, osztályélménye is hasonló, ő még azoknál is mélyebbről érkezett, de nincs meg benne sem Petőfi politikai tisztánlátása és egyértelműsége, sem Arany elméleti felkészültsége és művészi tudatossága.”
