„Szürkűletben, midőn csendes még a világ, / Száz fészekből zengett felette lágy zene; / Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,” Ezen a héten a 206 éve született Tompa Mihály versét ajánljuk.
Nevét talán sokkal jobban ismerjük, mint műveit, pedig Petőfi és Arany mellett a „nagy triász” harmadik tagja. Azonban Tompa „szerényebb tehetség”, nem kérdéseket feltevő, inkább buzdító szereppel bírt, nem újító, inkább útját kereső.
Váczy János irodalmár írja „A versenyben Petőfi győzött, de Tompa műve is igen sikerült s jellemző reá. Petőfi érzelembe olvasztja a leírást, Tompa mintegy allegóriának fogja fel tárgyát; amaz a szabadság eszméjét látja az erdei lak népében megtestesítve, emez a világ zajától való távolság csendes boldogságát; amaz a lelkében forrongó eszmékből merít, emez a nagy természet változásaiban rejlő értelmet olvassa ki tárgyából.”
Tompa Mihály költő, a 19. század egyik legismertebb költője, a 1817. szeptember 28-án Rimaszombaton (ma Szlovákia) 1868. július 30-án Hanván (ma Szlovákia).
TOMPA MIHÁLY: ÉLETEM
Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe’ termetes tölgyek környékezék.
Szürkűletben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.
Ha néha-néha köd boronga tűkörén,
Befátyolozva, mint hamuszinű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, – virág nyilt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?
De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
– Ember boldogságán ember ritkán örül, –
S a tóba oly szörnyű sulyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.
Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zugásra vált,
A víz sötét… apad… elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő sulyos vala…!
