„Szívem a változástól nem fél, / más kor járja, mint azelőtt: / új az előkelőség – s mennél / újabb, annál előkelőbb.” Alekszandr Szergejevics Puskin, a világirodalom egyik legnagyobb géniusza komoly szerepet játszott az orosz kultúra és irodalmi nyelv fejlődésében, drámáit, meséit, verseit ma is olvassuk és idézzük.
Alekszandr Szergejevics Puskin (oroszul: Александр Сергеевич Пушкин) költő író, drámaíró, az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja, ki mindhárom műfajban maradandó alkotásokat hozott létre. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtőjének tekintik, művei alapján sok opera és film készült, hatása mit sem veszített erejéből.
220 évvel ezelőtt, 1799. június 6-án született Moszkvában az egyik legismertebb és máig legkedveltebb orosz költő, Alekszandr Szergejevics Puskin.
Apai ágon a legrégibb orosz nemesek közé tartozott, anyai ősei közt pedig ott találjuk I. Péter etióp származású apródját, Hannibált (akiről Nagy Péter szerecsene címmel később elbeszélést is írt). Művelt otthonban nevelkedett: apja elegáns francia verseket írt, nagybátyja, Vaszilij Puskin a maga korában elismert író-költővolt. A család gazdag könyvtára, a francia nevelők, az orosz dajka, akitől az orosz nyelv szeretetét kapta formálták szellemét.
1811 és 1816 között a Carszkoje Szelo-i líceumban tanult, s itt kezdett el komolyan verseket írni. Ekkor keletkezett műveiben egyrészt magasztalta az élet örömeit, másrészt támadta az önkényuralmat, a polgári eszményekért, a szabadságért lelkesedett. A költő barátaival, huszárokkal és költőkkel, művészekkel és zenészekkel töltötte idejét. Számos kalandba bocsátkozott, párbajokban harcolt, színházakat látogatott, divatos éttermekben, szalonokban, irodalmi körökben jelent meg. A nők fontos szerepet játszottak életében és munkájában, különösen ifjúsága során. Puskin nemcsak csodálta a múzsáit, verseket is szentelt nekik.
ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN: A HÁROM FORRÁS
Az ifjúság forrása balgatag
fut és csobog és csillog és cicázik.
Kasztália a másik neve és
újjáteremtik habjai, ki bágyadt.
(fordító: Dsida Jenő)
A líceum elvégzése után, 1817-ben a Külügyi Kollégiumban látott el& nbsp;titkári feladatot, de érdeklődése az irodalomhoz és a színházhoz vonzotta, baráti kapcsolatai pedig a dekabrista szervezetek tagjaihoz fűzték. Még a líceumban hozzákezdett a Ruszlán és Ludmila című elbeszélő költeményéhez, melyet a klasszicista ízlés konvencionális formái helyett mesterkéletlen, népi stílusban írt, s emiatt a konzervatív kritikusok élesen támadták.
1820-ban kéziratban terjedő „szabadságverseiért” száműzetésre ítélték, de tekintélyes barátai közbenjárására nem Szibériába, hanem délre, Besszarábiába és a Kaukázusba irányították. A száműzetés eredménye: élményekkel és érzelmekkel való gazdagodás, ami a költő számára több verset jelentett. Ekkor írta a déli poémákat, Byron iránti rajongásának dokumentumait: A kaukázusi fogoly (1820-21) és A bahcsiszeráji szökőkút (1821-23) címmel. 1823 júliusában Odesszába került, ahol hivatali főnöke, Voroncov főkormányzó eleinte pártolta, de szabadságeszméi miatt és férji féltékenységből, egy elfogott levele alapján istentagadásért feljelentette. 1824-ben a déli száműzetést a mihajlovszkojei házi őrizet váltotta fel. Itteni elszigeteltsége a magány és a gyermekkori emlékek élményével ajándékozta meg, egyben elmélyült tanulmányokat, munkára összpontosított hónapokat jelentett. Kiadta kötetnyi versét, megírta a Borisz Godunov című drámáját (1825) és az Anyegin hatodik énekét.
ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN: ELÉGIA
Sivár kéjmámorát az elmúlt ifjuságnak
fejfájás követi, mint dáridót a másnap.
De az erőm, tüzem úgy érik, mint a bor:
év múlik évre, s ő mind nemesebbre forr.
Utam bizonytalan, és életem hajóját
holnap új viharok talán zátonyra dobják.
Pedig, barátaim, még élni akarok!
Jöjjetek, szenvedés, komoly gondolatok!
Tudom, vár még reám sok boldog óra, s enyhe
balzsamok vigaszát csöpögteti szívembe:
új összhang, béke, ifjúság leszek,
könnyekig meghat majd a képzelet,
s mikor estém nagy árnyai lehullnak,
a szent Szerelem csillaga bucsúztat…
(fordító: Szabó Lőrinc)
Következő életszakasza 1826-1829-ig rendkívül mozgalmas volt: a dekabrista mozgalom leverése után I. Miklós cár Puskint Moszkvába kérette, a házi őrizet alól saját ellenőrzése alá vonta. A moszkvai időzés alatt újabb irodalmi tervek és barátságok szövődtek a ljubomudri, azaz „bölcselők” kör tagjaival, előttük olvasta fel a Borisz Godunovot, melynek történelemszemléletét szintén számon kérte a „magas cenzúra”. Nyugtalansága állandó utazásra késztette, Moszkvából Pétervárra, onnan a Kaukázusba.
Külföldre szeretett volna menni, de nem kapott rá engedélyt, végül Puskin magától a császárhoz fordult, hogy legalább a Kaukázusba utazhasson el, de kérései megválaszolatlanok maradtak, mire a költő önkényesen útnak indult, ami visszatérését követően komoly megtorlást vont maga után. A török frontra indult és is önkényesen követte Paskievics gróf seregét 1828 végén, részben azért is, mert ide osztották be szolgálatra a lefokozott dekabrista tiszteket. Erről az útjáról számol be az Erzerumi utazás (1830-1836) című útijegyzete.
1830-ban megkérte Natalja Goncsarova kezét, s a házassági előkészületek és a birtokrendezés ügyében apja falujába, Bolgyinóba utazott. Innen aztán a moszkvai kolerajárvány miatt elrendelt karantén következtében három hónapig nem mozdulhatott ki. Ez a „bolgyinói ősz” volt Puskin legtermékenyebb időszaka: befejezte az Anyegin című verses regényét (1823-31), a Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszélései című novellasorozatát, A kolomnai házikó című anekdotikus-tréfás elbeszélő költeményét és a kistragédiákat (Don Juan kővendége, Mozart és Salieri).
1831-től élete Pétervárhoz kötődött. Ambivalens módon viszonyult ehhez az életformához: egyszerre élt benne a menekülés és a társasági, irodalmi forgatagban való részvétel vágya. Bár továbbra is a női nem hódolója maradt, féltékenyen rajongott feleségéért, 1832 és 1836 között két lányuk és két fiuk született (Marija Alekszandrovna, Alekszandr Alekszandrovics, Grigorij Alekszandrovics, Natalja Alekszandrovna).
Már az 1820-as évek végétől foglalkozott az orosz történelemmel, főként I. Péter korát és a Pugacsov-lázadást tanulmányozta. 1831-ben engedélyt kapott a levéltári kutatásokra, sőt a cár megbízta Nagy Péter történetének megírásával. Minden külső bonyodalom és nehézség ellenére irodalmi szempontból ez az utolsó korszaka is rendkívül gazdag: megírta a Pikk dáma című elbeszélést, A kapitány lánya című történelmi regényt, a Dubrovszkij című kisregényt és A bronzlovas című költeményt. A háttérben azonban lassan elmélyült a konfliktus a költő és az előkelő társaság, de főleg az udvari körök egyes képviselői között.
Alekszandr Puskin azon a díványon halt meg, amely Szentpéterváron, a költő lakásában berendezett múzeumban látható. Puskint mindig is idegesítette feleségének kétes híre. A „végjátékban” egy Franciaországból menekült holland diplomata semmittevő fia, Georges d’Anthes gárdatiszt terjesztett rágalmakat az asszonyról. Miután egy gúnyos oklevelet küldtek a költőnek “a felszarvazottak nemesi rendjének” tagságába történő beválasztásáról, (az egyébként szoknyabolond) Puskint őrjöngő féltékenység kerítette hatalmába.
ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN: CSALÁDFÁM
(részlet)
Szívem a változástól nem fél,
más kor járja, mint azelőtt:
új az előkelőség – s mennél
újabb, annál előkelőbb.
Agg nemzetségek romja, roncsa,
– jaj, nem csak engem sújt e gyász! –
Régi bojárok új utóda,
kispolgár vagyok, semmi más.
(fordító: Eörsi István)
Felesége becsülete védelmében Natalja szégyentelen udvarlója, a francia Georges d’Angthés vérét követelte. A kor „erkölcseinek” megfelelve Puskin pisztolypárbajra hívta a rágalmazót, aki 1837. február 10-én halálosan megsebesítette a költőt. Két, rettenetes kínok között töltött nap után a deliráló 37 éves Puskin dolgozószobája kanapéján elhunyt – míg állítólag azt képzelte, hogy hatalmas könyvgyűjteményét rendezgeti.
Miklós császár gondoskodott Puskin családjáról. Kifizette az adósságait, az özvegynek nyugdíjat biztosított négy gyermekek felnevelésére. Nataljának nem maradt indoka arra, hogy Szentpéterváron maradjon, és a gyerekekkel együtt Polotnyanyy Zavodba költözött. A csélcsap, állandóan flörtölő nőből példás és gondoskodó anya lett, csendes háztartást vezetett és csak 7 évvel férje halála után mondott igent bátyja egyik katonatársának.
A költő teljes családfáján a több mint 150 év alatt immár 58 ág nő. Élnek Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Belgiumban, Svájcban, Ukrajnában, Grúziában, de még a Hawaii-szigeteken is. A legtöbben azonban Angliában élnek, és rokonságba kerültek az uralkodóházzal is.
