„Versailles-t mindenki ismeri, az is, aki nem járt ott” – vallotta a 350 éve, 1675. január 16-án Versailles-ban született Louis de Rouvroy de Saint-Simon herceg, francia író, aki tanulságos és időnként mulatságos műveivel betekintést nyújtott a királyi udvar viselt dolgaiba is.
A krónikás, Saint-Simon, jelentős szerepet játszott Franciaország bel- és külpolitikájában, kivette részét az udvar belső hatalmi harcaiból és intrikáiból; emlékirataiban leplezetlenül szól mindenről és mindenkiről: a Napkirályról és Madame de Maintenonról, az orléans-i hercegről és a kalandor természetű Dubois bíborosról, II. Rákóczi Ferencről és V. Fülöp spanyol királyról, Law bankárról és Racine-ról; szentekről és gazemberekről, diplomáciai sikerekről és kudarcokról, a spanyol konyháról és az enyhén szólva furcsa francia menyegzői szokásokról. Balzac rajongott érte. Proust mesterének vallotta, Sainte-Beuve Tacitushoz és Shakespeare-hez mérte.
Louis de Rouvroy de Saint-Simon herceg 1675. január 16-án született Versailles-ban. Apját, Claude de Rouvroy-t (1607-93) XIII. Lajos emelte nemesi rangra 1635-ben, majd Franciaország pairje, a király főlovászmestere lett. Louis keresztapja XIV. Lajos, keresztanyja a királyné, Ausztriai Mária Terézia volt. 1691-ben belépett a szürke muskétások ezredébe, részt vett Németalföldön Namur ostromában, majd a neerwindeni csatában. 1702-ben, mivel nem léptették elő, sértődötten lemondott rangjáról.
1695-ben nősült meg, felesége egy marsall lánya, Marie-Gabrielle de Durfort volt. Úgy tűnik, a herceg és a felesége között abban a korszakban szokatlan kapcsolat alakult ki: tisztelettel és szeretettel tekintettek egymásra; és valamennyire sikerült elnyomniuk a nagyképű eszméit.
Saint-Simon a maga részéről úgy tűnik, csak köztes szerepet játszott az udvari életben. Versailles-ban élt, rendszeresen megfordult az udvarban, de amikor nyilvánosan bírálta XIV. Lajos politikáját, aki korlátozni akarta a nemesség hatalmát, kiesett a király kegyéből. Ekkor jó kapcsolatot épített ki Lajos burgundi herceggel, aki 1711-től trónörökösnek számított, ő azonban 1712-ben meghalt. Saint-Simon ekkor II. Fülöp orleans-i herceg mellé szegődött, aki 1715-ben az ötévesen trónra lépő dédunoka, XV. Lajos régense lett. A régens 1723-as halála után Saint-Simon visszavonult a politikától.
1705-ben római nagykövetnek nevezték ki , de távozása előtt lemondták a kinevezést. Végül II. Fülöphöz, Orléans hercegéhez , XIV. Lajos unokaöccséhez és a leendő régenshez kötötte magát
Saját emlékezéseit Philippe de Courcillon, Dangeau márkijának kezére került naplója alapján kezdte el írni, széljegyzetek formájában. A kéziratot 1743-tól öntötte formába, az udvari életet ábrázoló művét saját emlékeiből, az udvaroncok elbeszéléseiből, anekdotákból és más forrásokból állította össze. Emlékiratában túlzott szerepet kapnak az udvari pletykák, intrikák, a szerző előítéleteitől, egyéni ellen- és rokonszenveitől sem tud megszabadulni.
„Pompadour, jóllehet sokat olvasott és csiszolta szellemét, fonák eszű és rossz ítélőképességű ember volt, többször követett el ostobaságot életében, mint ahányszor lélegzetet vett.” (Saint-Simon: Saint-Simon herceg emlékiratai)
A több ezer oldalas Memoár így is értékes képet ad XIV. Lajos utolsó éveiről és a Regence korszakáról. Az udvar sejtett valamit munkálkodásából, mert az 1752 körül elkészült iratokat Saint-Simon 1755. március 2-i, Párizsban bekövetkezett halála után lefoglalták, részletei csak a 18. század végén jelenhettek meg. A teljes művet 1829-31 között adták ki 21 kötetben.
A korrajzon, a művelődéstörténeti adalékok bemutatásán túl fő értéke a pontos lélektani ábrázolás. Mulatságos, groteszk esetek tükrében ábrázolta a korabeli erkölcsöket és szokásokat, a szigorú udvari etikettet. Színes portrésorozatában XIV. és XV. Lajos, Madame de Montespan és Madame de Maintenon kegyencnők, Nagy Péter cár, Bourgogne és Vendome hercegek, Berry hercegnő, Fleury bíboros-miniszter, a kurtizán Ninon de Lenclos, az író Fénelon portréja mellett elbeszélte az udvar mellékszereplőinek viselt dolgait is.
„A dauphine csúf volt, pofacsos, homloka túlontúl előreugrott, orra semmitmondó, ajka vastag, biggyedt, gesztenyebarna haja és szemöldöke nagyon is dús, gyönyörű szeme kifejező, foga alig maradt néhány, és az is mind szuvas, amit maga is öngúnnyal emlegetett, sima bőre fehér, mint a tej, keble kicsiny, de gyönyörű, nyaka hosszúkás, még csöpp kis golyvája sem rútította el, főtartása kecses, bájos és fönséges, akárcsak tekintete; mosolya kifejező, termete nyúlánk, de egyszersmind gömbölyded, hajlékony, felettébb arányos, s úgy lépdelt, akár egy királynő a felhőkön.” (Saint-Simon: Saint-Simon herceg emlékiratai)
Nyelve nem vethető össze a kor nagy francia íróinak stílusával, nem törekszik klasszikus tisztaságra, nyelve emiatt is meglepően modern, közelít az élőbeszéd természetességéhez. Népi kifejezéseket és a párizsi argót is alkalmazza művében. Elsősorban az emberi lélek érdekli, a cselekedetek pszichológiai indítékai.
Politikai nézetei konzervatívak, XIII. Lajos korát, a patriarchális viszonyokat kívánja vissza. Elítéli a parlamentek megnövekedett szerepét, a polgárság előretörését, minisztereik hatalomra jutását, a régi nemesi családok befolyásának csökkenését. Saint-Simon több helyen írt II. Rákóczi Ferencről is, megrajzolva a versailles-i udvarba látogató fejedelem ironikus, de részleteiben hiteles portréját.
