40 éve, 1977. szeptember 6-án halt meg Hajnal Anna költő, műfordító, aki írt gyermekverseket, gyermekeknek szóló elbeszéléseket, fordított ifjúsági irodalmat.
„Nyelvének ereje – néhány ritkán alkalmazott, de mindig érzékletes, váratlan trópusa mellett – a népköltészetre jellemző paralellizmusokban rejlik. Stilizáltsága, szenzualizmusa, elragadtatott éneke késztette a tehetségét feltétlenül elismerő kritikusokat is, hogy jellegzetesen nőköltőt lássanak benne. A negyvenes években lírája, ez „a testből kiinduló s a lélek tájain és a szépség imádatán át a Mindenségbe áramló szerelem”, ahogy Szabó Endre jellemzi, időnként mítosszá nő (Mint boldog úszó, Halott fatörzs).” (Hegedűs Géza: A magyar irodalom története)
HAJNAL ANNA: AKIT SZERETSZ
Akit szeretsz sebezhetetlen?
akit szeretsz az halhatatlan?
akit magadnak választottál
azt megpróbálod szakadatlan.
Annak oroszlán szívet adjál,
hogy rettentésedet megállja.
kedvenced elcsuklott fejére
súlyos kezedet tedd vigyázva!
Mégse görbüljön haja szála.
Hajnal Anna 1907. február 1-jén született Holczer Annaként a Vas megyei (ma Burgerlandhoz tartozó) Gyepfüzesen. A család 1926-ban Budapestre költözött, ahol Anna magántanítványokat vállalt, angol nyelvórákat adott és verseket publikált. Írásaira felfigyelt Babits Mihály, aki 1933-ban egyszerre négy versét is közölte a Nyugatban. Első önálló verseskötete 1935-ben, Ébredj fel bennem álom címmel látott napvilágot. Zaklatott szabadversei még Kassák hatását tükrözik, de már az antik mérték hatása is érződik rajtuk. 1937-ben Keszi Imre író, kritikus, zenetudós felesége lett, s a megtalált szerelmet ünnepli az 1938-as Himnuszok és énekek kötet.
„Magasan szálló költő…’, Tudatos költő,”, „Művelt költő…” – jellemzi Radnóti 1938-ban a Nyugatban, jóval az utolsó, és tragikus abdai gyalogmenete előtt: „Művelt költő, költészete fölött az irodalom napja süt. Ihlete és nyelve mélyen rejtőző hajszálgyökereken át érintkezik az idegen költészetekkel, de az idegen vér vérévé válik, s mire a versbe kerül, – mindig a tudat szűrőjén át – már az alapvető költői magatartás törvényei szabályozzák keringését. Tudatosan vállalja a babitsi hagyományt s Babitson át jut el a magyar hagyományhoz. De sok szál fűzi a német s főleg az angol lírához is.”
Következő korszakában az angol romantika természethimnuszainak hagyományait folytatta, a középkori himnuszok formájába öltöztetve, verseinek erejét a népköltészetre jellemző parallelizmusok adták. A költőnőt vonzotta a klasszikusok világa, így szerepet vállalt a harmincas, negyvenes években az antikvitást, az ókori művelődés értékeit felelevenítő szellemi mozgalomban. A terjedő fasizmussal szembeni szellemi ellenállás jegyében indította meg a rövid életű Argonauták című folyóiratot, később létrehozta a Tóth Árpád Társaságot, amelynek tagjai az ő lakásán tartották felolvasásaikat, vitáikat.
1946-ban közreadta Összegyűjtött verseit, majd a gyermekkorát a mesék és hiedelmek borzongató elemeivel felidéző Gyepűfűzést. A negyvenes évek végén ellentmondásba került a szocialista kultúrpolitika által felállított követelményekkel. 1952-ben jelent meg Óriások százada, majd 1961-ben Olajos korsó című kötete. Hajnal az állatok és növények költői rajzával kísérletezett, s verssé értek benne a háborús és ostromélmények is. A hatvanas évek közepén születtek mítosz-versei és a férje halálát követő siratóénekek ciklusa. Mítosz-teremtő képzelete hitt az élet legyőzhetetlenségében, utolsó köteteiben az öregséggel és a halállal nézett szembe. Még utolsó, kórházban töltött napjait is az írásra szánta, posztumusz kötete Alkonyfény címmel jelent meg. 1977. szeptember 6-án halt meg.
Vészi Endre így emlékezett rá: „Hajnal Anna egyik legmegbecsültebb és legszeretettebb kortársam. Költészetét és emberszeretetét, tevékeny, aktív emberszeretetét nem lehet szétválasztani. Egész életét a költészet sugallatában és szellemében élte át. Ez volt számára a legfontosabb.”
HAJNAL ANNA: SOHSE HAGYJ EL...
Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul,
súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul,
menjünk a régi rétekre megint,
hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat,
indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad,
ott túl a zsendülő bokrok alatt,
félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.
Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak,
menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap?
fussunk az erdei puha mohon,
nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.
Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét,
gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét,
vágyak és szerelem muljatok el!
gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!
Műfordítóként leginkább a költő-rokonainak tekintett angol preraffaelitákat – Breton, Blake, Burns, Swinburne – tolmácsolta. Írt gyermekverseket, gyermekeknek szóló elbeszéléseket, fordított ifjúsági irodalmat. Munkásságát 1947-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták, 1966-ban József Attila díjat kapott. Egykori lakóhelyén, a Stefánia út 61. szám alatt megtalálható emléktáblája (férje emléktáblája mellett).
