„Az idő azért csak telik. A tavaszra eljön a nyár, és íme, megint végit járja az ősz is. A hegyek ormán ül a hó már, és lenn a síkon is, meg a völgyben elpihent az élet.” 45 éve 93 éves korában hunyt el Kós Károly romániai magyar építész, író, grafikus, könyvkiadó, politikus.
„Az idő kereke csak forog-forog. Emberek halnak, és emberek születnek, a cintermekben elkorhadnak a régi fejfák, és kidűlnek, de helyettük újak ültetődnek a földbe, és valahány új fejfát farag a faragó ember, annyi cseppnyi bölcsőt is hímez veres tulipánttal meg bazsarózsával, új anyák szíve örömére. A gyermekek pedig megnőnek, és az Úristennek örök életet nevelő keze arcukra írja és szívökbe rója a szülők megfrissült arcát és vérének melegét.” (Kós Károly: Kalotaszegi krónika)
Kós Károly író, építész, grafikus, politikus, tanár Trianon után részt vett a Magyar Néppárt és az Erdélyi Szépmíves Céh megalakításában, 1946-48-ban pedig országgyűlési képviselő is volt. Erdélyi szász családban született Temesváron 1883. december 16-án, apja, Karl Kosch postatisztviselő volt. A budapesti Műegyetem mérnöki, majd két év után építész szakán tanult.
Saját bevallása szerint „nehéz keze” volt és az elméleti tárgyakkal is nehezen boldogult, de a tervezésben az elsők közé tartozott.
1907-ben lediplomázott, s ösztöndíjasként Székelyföld, Torockó és Kalotaszeg építészetét és néprajzát tanulmányozta. Így alakította ki sajátos stílusát, amelyben a szecesszió és az erdélyi népi építészet, díszítőművészet elemei keverednek.
1908-ban önálló építészeti irodát nyitott, első munkái között szerepelt – más tervezőkkel közösen – az óbudai református parókia, a zebegényi katolikus templom és az állatkerti pavilonok tervezése is. 1910-ben a kalotaszegi Sztánán felépítette Varjú-várnak nevezett nyaralóját, későbbi lakóházát, megírta a Régi Kalotaszeg című könyvét, s megnősült. Kalotaszeg címmel lapot indított, megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot és 1912-ben a „Kispesti munkásház és tisztviselőtelep” (Wekerle-telep) tervpályázaton az ő rendezési tervét fogadták el.
„Mert bolond dolog is, ha valaki éppen fordítva csinálja, amit más mindenki csinál. Hogy valaki felfelé törje magát, amikor mindenki lefelé igyekszik. Mint ahogy a vizek is, lám amik ott fenn fakadnak, azok is lefelé jönnek harsogva, rohanva a völgyekbe és onnan tovább, a meleg, nyugodalmas síkságokra. És az emberek is csak így. A rendes emberek…” (Kós Károly: Varju-nemzetség)
Az I. világháború kitörésekor behívták katonának, de 1916-ban felmentették a szolgálat alól, s megbízták IV. Károly koronázási ünnepségének előkészítésével, amiért megkapta a Ferenc József lovagkeresztet. 1917-18-ban ösztöndíjjal Konstantinápolyban tanulmányozta a török és a bizánci építészetet.
1918-ban az Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére nevezték ki, de az őszirózsás forradalom után családjával inkább Sztánán maradt. 1919-ben megszervezte a Kalotaszeg Köztársaságot, amelynek címert, pénzt, zászlót és bélyeget tervezett.
Az 1920-as évektől egyre aktívabb szerepet vállalt Erdély, az ottani magyarság politikai és kulturális életének megszervezésében. Részt vett a Magyar Néppárt megalakításában, szerkesztette Benedek Elek Vasárnap című politikai újságját, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója is ő volt. A Céh jelentette meg első regényét, a Varjú nemzetséget is, amely a Bethlen Gábor halála utáni időszakot, az erdélyi magyarság útkeresését dolgozta fel. 1931 és 1944 között szerkesztette az Erdélyi Helikon című folyóiratot, 1934-ben pedig elvállalta a kalotaszegi református egyházmegye főkurátorságát.
Ebben az évben saját illusztrációival megjelent a Szent Istvánról szóló Az országépítő című történelmi regénye, amelyért Baumgarten-díjat kapott. A szintén történelmi témájú Budai Nagy Antal című drámáját a pesti Vígszínház mutatta be. 1940-ben – az erdélyi magyarságért végzett munkájáért – Corvin-koszorúval tüntették ki. Ettől az évtől kezdve mezőgazdasági építészetet tanított a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, amelynek 1945-től dékánja is volt.
A II. világháború után a Magyar Népi Szövetség megyei elnöke, a Romániai Magyar Képzőművész Szövetség elnöke, a Műemlékvédő Bizottság tagja, 1946-48-ban pedig országgyűlési képviselő volt. 1952-ben nyugdíjba vonult, de az írással és a tervezéssel nem hagyott fel: kereskedelmi iskolát és internátust tervezett Sepsiszentgyörgyre, több református parókia kiviteli tervét készítette el, szakkönyvet írt Mezőgazdasági építészet címmel. 1962-től visszavonultan élt, de továbbra is kiterjedt levelezést folytatott. Infarktusa, majd feleségének 1973-ban bekövetkezett halála után egészsége megromlott, s 1977. augusztus 25-én meghalt (más források szerint augusztus 24-én vagy 26-án). Sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található.
Emlékére 1988-ban díjat alapítottak, amelyet december 16-án, születésnapján adnak át azoknak, akik különösképpen sokat tesznek településük arculatának formálásáért vagy kiemelkedő építészeti tevékenységet végeztek. Nevét számos iskola őrzi, emlékezetére alakult a Kós Károly Egyesülés, s az általa működtetett Kós Károly Alapítvány.
