„Minden korban vannak túlzók, sőt mondhatnám idétlenek, akik a kor eszméit túlzásba viszi. A józanabbakra, a bölcsekre, az igazakra nem hallgat senki, mert azok nem tudnak úgy kiabálni.” Nagy Lajos Kossuth-díjas író művészi értékeit csak kevesen, köztük Karinthy Frigyes, József Attila és Bálint György ismerték el.
Nagy Lajos 1883. február 5-én született Apostagon, házasságon kívül, anyja, Nagy Júlia cselédlány volt. Származása egész életében nyomasztotta. Nagyszülei nevelték az Apostag melletti Tabánitelken, majd 1889-ben került Budapestre. A gimnáziumban kitűnően tanult, 1901-ben érettségizett, először matematikatanár akart lenni, később mégis a jogi kar mellett döntött, tanulmányai alatt alkalmi munkákból élt. Diplomát nem szerzett, 1904-ben Horvátországban házitanító lett egy jómódú családnál, majd 1906-ban Abaújszántón szolgabíró.
Első novellája Két leány címmel 1907-ben jelent meg a Népszavában, 1911-ben napvilágot látott első elbeszélés-kötete. 1915-ben besorozták, de később ideggyengeség miatt felmentették a katonai szolgálat alól. A polgári forradalmat örömmel fogadta, 1919-ben lelkesedését hamar felváltotta a bukástól való félelem.
„– Uram, én rajongok a fákért. Többet mondok, a fák őrültje vagyok. De nem csoda, hiszen egész életemet Fák között töltöm. Reggeltől estig nem látok mást, mint fát.
– Hol?
– Kérem, üzemvezető vagyok egy fatelepen. A külső Váci úton. Nahát. Olyan ez, kérem, mintha az ember a nőért, a szép testéért rajong, és csakugyan felügyelő a bonctani intézetben.” (Nagy Lajos: Budapest nagykávéház)
1922-1929 között a Nyugat főmunkatársaként az Árkádia rovatot vezette, s baloldali lapokat szerkesztett. Fellépett a fehérterrorral szemben, írásai megjelentek a radikális hangnemű Századunkban, a 100 százalékban, a Forrásban is. 1934-ben Illyés Gyulával együtt a Szovjetunióba látogatott. 1935-ben és 1938-ban Baumgarten-díjat kapott. Egy ideig kapcsolatban állt az Új Szellemi Fronttal, 1939-ben rövid életű saját folyóiratot indított. 1941-ben könyvesboltot nyitott, majd felesége zsidó származása miatt Budapesten és vidéken rejtőzködtek. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba, a Szabad Nép munkatársa lett, 1948-ban az elsők közt kapott Kossuth-díjat. Az ötvenes években a dogmatikus irodalompolitika mellőzte és támadta. 1954. október 28-án halt meg Budapesten.
Nagy Lajos éles szemű megfigyelője volt kora társadalmának, naturalista, gorkiji eszközökkel mutatta be a nyomort, a fájdalmat, a reménytelen szerelmet. Szót emelt a gazdasági és a személyes kizsákmányolás ellen, parasztnovellái a kiszolgáltatottságot érzékeltetik. Tárgyszerű, kopár előadásmódja is a világ reménytelenségét sugározza, ám szenvtelensége mögött lázadó indulatok feszülnek. 1919 után főleg karcolatokat, tárcákat és szatirikus humoreszkeket írt, amelyeket a 100%, a Századunk és később a Szép szó jelentettek meg. Szatirikus humora a Képtelen természetrajz című 1921-es kötetében mutatkozik meg, karikatúrái politikai és társadalmi figurákat támadnak, leleplezi a képmutató polgári mentalitást. Magánkiadásban jelentette meg Találkozásaim az antiszemitizmussal című kötetét, 1922-ben ez bátor tettnek számított. Regénye, a Vadember önéletrajzi elemekre épült, igazi műfaja mégis az elbeszélés.
„Létesítsen a kormány gyakori vonatjáratokat Budapest és Bugac között, hogy legalább vasárnapokon, Bugacra lerándulva, fejünket a homokba dughassuk, s így tegyük lehetővé, hogy ne lássuk, mi történik ebben az országban.” (Nagy Lajos: Képtelen természetrajz – Rossz közlekedés)
Montázsszerű technikájával élénkítette stílusát, amely olykor költői, máskor forradalmi hangot ütött meg. Az 1920-as évek végén montázstechnikával írt novelláiban egymás mellé állította az egy időben, de különböző helyeken játszódó eseményeket. Jelentős műve a Kiskunhalom (1934), e szociográfia szülőfalujának társadalomrajza, melyben egyértelműen a szegényparasztság mellett tesz hitet. Hasonló műve a Három magyar város (1935), társadalomrajzai erősen hatottak a népi írókra. 1934-es látogatása a Szovjetunióban ellentmondásos élményeket nyújtott számára, kritikusabb lett a szocializmus iránt. Ekkor írt műve, a Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén csak 1989-ben jelenhetett meg. Nagyvárosi szociográfiájában, a Budapest nagykávéházban is érvényesül gunyoros stílusa.
„El kellett szenvednem a tökéletes tehetetlenség gyötrelmét. Szellemileg és lelkileg fertőzött környezetben éltünk, én és feleségem, ellentmondás nélkül kellett hallgatnunk a németek győzelmére spekulálók ostoba fecsegését. Olvasnunk kellett a lapokat, hallgatnunk kellett a rádiót, és tűrnünk a hazug híreket: győztünk, győzünk és győzni fogunk; itt rugalmasan védekeztünk, ott sikeresen elszakadtunk az ellenségtől, amott az ellenség valamennyi támadása véres kudarcba fulladt. A háború vége mégis közeledett, de lassan. Végzetes lassúsággal, s már ki lehetett számítani, hogy a gonosztevőknek minden gazságuk elkövetésére idejük marad.” (Nagy Lajos: Pincenapló)
Önéletrajzi regénye – A tanítvány – házitanítói működésének élményeit, magaláztatásait dolgozta fel. Budapest ostroma alatt írta emlékezetes Pincenaplóját, mely 1945-ben jelent meg, ebben végleg leszámolt az „ezerévig tartó régi világgal”. Apostag társadalmi térképét Falu című kötetében tovább bővítette. Utolsó alkotásai – még 1945 előtt kezdte el írni – önéletrajzának két kötete, A lázadó ember (1949) és A menekülő ember (1954), melyekben 1933-ig számol be életéről, majd az Új vendég érkezett című színdarabja, melyet a Nemzeti Színház nagy sikerrel mutatott be.
A természetéből fakadóan örökké elégedetlen, sokat mellőzött, ritkán elismert, anyagi gondokkal is gyakran küszködő író, szinte állandó konfliktusban volt korával; igazságkeresése, eredendő humanizmusa, meg nem alkuvó gránitjelleme újból és újból elvágta előtte a polgári értelemben vett érvényesülés útját. Nagy Lajos mindenkinél tisztábban látta helyzetét. Tudta, hogy némi simulékonysággal egyszerre tehetné szalonképessé magamagát és művészetét. De ő inkább maradt „menekülő ember”, aki tudatosan tartotta távol magát az integráció csábító igézetétől. Nagy Lajos sajtótörténetileg is figyelemre méltó beszámolója erről az irodalom alatti szféráról is tudósít, teljessé téve az írott szó világáról festett körképét az adott másfél évtizedben. Magányos alkotó volt, művészi értékeit csak kevesen, köztük József Attila és Bálint György ismerték el.
