„Látja… az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.” Guy de Maupassant francia író, a novella műfajának egyik legnagyobb mestere 120 éve halt meg.
„Az élet egy magaslat. Amíg fölfelé kapaszkodik az ember, a csúcsot nézi és boldog, de amikor fölér és letekint, egyszer csak meglátja a lejtőt és a véget, a halált. Fölfelé hosszú az út, lefelé viszont nagyon is rövid.” (Guy de Maupassant: A Szépfiú)
Henri René Albert Guy de Maupassant 1850. augusztus 5-én született és 1893. július 6-án halt meg. Apja nagyvilági ember, anyja független szellemű nő volt, aki fiát az élet szépségére és csodálatára nevelte. Az ifjú korán elárvult, s nevelője és támogatója az anya ifjúkori szerelme, Gustave Flaubert író lett.
Miután az ifjút az yvetot-i papi líceumból kicsapták, a szabadabb szellemű roueni kollégiumban tanult tovább. Párizsban jogot hallgatott, közben részt vett a francia-porosz háborúban is. Minisztériumi állást vállalt, szabadidejének nagy részét a Szajnán töltötte úszással és csónakázással, barátok és gyakran prostituáltak társaságában. Csakhogy fogadott apja, Flaubert hamar felfedezte magának, rájött, hogy a fiú nem kizárólag a könnyed életmódnak való, hanem igazi írói tehetség lakozik benne. Ettől kezdve módszeresen íróvá nevelte az ifjú Maupassant-t.
Az élő és elfogadott irodalmi életbe is Flaubert révén került be, aki olyan jeles íróknak mutatta be mint Zola, Turgenyev és Henry James. Emellett kíméletlenül kritizálta is Maupassant írásait, s csak egy-egy cikk megjelenését „engedte” számára, akkor is álnéven. Sokoldalú műveltsége mintha gátat vetett volna, nem engedte kibontakozni a valódi kreatív tehetségét. Kötetnyi verset írt, szépen megfogalmazott novellagyűjteményt hozott össze, de még mindig váratott a nagy „fellépésre”.
A fordulópont viszonylag későn, harminc éves korára, 1880 áprilisában következett be, amikor – Zola szerkesztésében – megjelent a Médani esték című kötet, hat fiatal író egy-egy novellájával a francia-porosz háborúról. A Maupassant által jegyzett Gömböcöt még a szigorú Flaubert (aki még megérte a sikert és az ünneplést) is mesterműnek tartotta. „A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!” A siker nyomán Maupassant otthagyta a minisztériumot, s teljesen az írásnak szentelte magát. Temérdek karcolata és cikke jelent meg az újságokban.
„Csak azok a boldogok, akik megszenvedik az érzéseiket, akik az érzésbe beleremegnek, és úgy ízlelik, mint valami nyalánkságot. Mert fel kell fognunk minden érzelmünket, akár boldog, akár szomorú, el kell telnünk vele, meg kell ittasulnunk tőle a legharsányabb boldogságig, vagy a legfájdalmasabb gyötrelemig.” (Guy de Maupassant: A Szépfiú)
Amikor épp nem írt, akkor bordélyházakban, színházakban és irodalmi szalonokban töltötte idejét. 1880 és 1890 között, mindössze tíz alkotó év alatt mintegy 300 novellát, 6 regényt, 3 útikönyvet és 1 verseskötetet adott ki. Ekkor jelentek meg A Tellier-ház, a Fifi kisasszony, A szalonka meséi, a Holdvilág, A Rondoli lányok, a Horla, A rózsalegény és A haszontalan szépség című novelláskötetei, az Egy asszony élete, A Szépfiú, a Péter és János, a Mont Oriol, az Erős, mint a halál című regényei.
„Nem nehéz dolog művelt embernek látszani, annyi az egész mesterség, hogy ne fogasd rajta magadat valami tudatlanságon. Az ember manőverezik, elsikkasztja a nehézségeket, megkerüli az akadályokat, s egy lexikon segítségével lefőz mindenkit. Minden ember olyan buta, mint a liba, és olyan tudatlan, mint a szamár.” (Guy de Maupassant: A Szépfiú)
Maupassant teremtőereje teljében hozta létre e sötét kor emberarcú ragadozójának, A Szépfiú (Bel ami) címet viselő regényét: a kor s a téma sötét, az ábrázolt világ lehangoló, de ezt az író jókedve, találékonysága, csípős iróniája egész tűzijátékával feledteti. Megtalálta nemcsak legregényesebb témáját, hanem a pontosan beleillő figurát is: a nők révén emelkedő, szerelmüket önzőn kihasználó, mohó, fölfelé züllő fiatal újságíró, a Szépfiú alakjában. A Szépfiú, a még töretlen alkotókedvű Maupassant-nak, hibátlan remekműve.
Mi fér bele egy asszony életébe? Mi történik azokkal a reményekkel, amelyek egy fiatal leány szívét betöltik, amikor életörömmel telve kilép a zárdából? Az Egy asszony életében csupa bizalom és lángolás, vágy és érzékiség, de a lánynak nagyon hamar csalódnia kell romantikus álmaiban és reményeiben. Mindarról, amiben hisz, kiderül: illúzió csupán. Illúzió a szerelem, illúzió a házasság, és annak bizonyul az emberi tisztességbe vetett hite is. A reménytelennek tűnő világban Jeanne számára nem marad más vigasz, mint a kis cselédlány regényt záró búcsúszavai: „Látja… az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.”
Írásai együtt szinte teljes képet adnak az 1870 és 1890 közötti francia életről. Művészetét tömörség, lendület és mértéktartás jellemzi. Lépten-nyomon a szerelemről ír, rendkívül érzékletesen, emiatt a maga korában és még utána is sokáig erotikus írónak tartották, akinek műveit nem illett fiatal lányoknak olvasni. Kritikusai is erotománnak bélyegezték, nem véletlenül, hiszen ismert volt a prostituáltak és a bordélyházak iránti vonzalma.
„Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.” (Guy de Maupassant: Egy asszony élete)
Könyveiből Maupassant tisztességes jövedelemre tett szert: lakásokat tartott fenn Párizsban és a Riviérán, házat Étretat-ban, jachtot is vásárolt, és rengeteget utazott. Mindez azonban nem segített egyre inkább elhatalmasodó vérbaján. Utolsó éveiben hasist és morfiumot szedett, hasztalanul. 1892 januárjában öngyilkosságot kísérelt meg, de sikerült megmenteni. Mivel zavarosan viselkedett, egy párizsi elmegyógyintézetbe szállították. Itt élt 1893. július 6-án bekövetkezett haláláig.
Hegedűs Géza írta róla: „Maupassant a világirodalom egyik leglebilincselőbb, legszórakoztatóbb elbeszélője. A stílus nagy varázslója. Mosolygunk, miközben tragédiákat veszünk tudomásul. Elbűvölő a szépség, miközben tudomásul vesszük, hogy milyen undorító az a polgári világ, amelyet ábrázol. Nála tetőződött a nyugati polgári irodalom.”
