„Humanista feladatunkat nem felekezeti vagy nemzeti hovatartozásunk alapján kell megítélnünk és végrehajtanunk” – vallotta Albert Schweitzer. A Nobel-békedíjas német polihisztor, orvos, teológus, orgonaművész, zenetudós, író, a 20. század nagy humanistája 150 éve, 1875. január 14-én született.
„Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel a valódi értékére emelje azt. Az élet igenlése azt jelenti, hogy mélyebbé, bensőségesebbé tesszük az élniakarást, s egyben felmagasztosítjuk.
A gondolkodó ember szükségét érzi annak, hogy ugyanolyan tisztelettel adózzék minden rajta kívül álló életakaratnak, mint a magáénak. Átérzi ezt a másik életet a sajátjában. Jónak tekinti az élet fenntartását és minden fejlődőképes élet lehető legmagasabb értékszintre emelését. Rossznak tekinti az élet megsemmisítését, az élet veszélyeztetését, a fejlődőképes élet növekedésének akadályozását. Ez a gondolati alapon álló erkölcs abszolút alapelve.
Minden eddigi erkölcstan hiányossága, hogy azt hitte, csak az embernek az emberhez való viszonyával kell foglalkoznia. Valójában arról van szó, hogyan viszonyuljunk a világmindenséghez és minden benne élő teremtményhez. Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét épp úgy, mint az emberekét, és igyekszik a lehetőséghez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek.” (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim)
Albert Schweitzer 1875. január 14-én egy elzászi evangélikus lelkész fiaként született. Előbb filozófiai, majd teológiai doktorátust szerzett. 1896-ban elhatározta, hogy első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további életidejét az emberiség szolgálatának szenteli. 1903-ban a strasbourgi evangélikus teológiai kar vezetőjévé nevezték ki. Teológiai munkásságát protestáns liberalizmus jellemezte, fő törekvése az volt, hogy áthidalja a keresztény hit és saját kora tudományos gondolkodása közti feszültséget.
Terjedelmes értekezést írt Kant filozófiájáról, könyvet szentelt Bach zenéjének, 1905-ben Párizsban részt vett a Bach-Társaság megalapításában, orgonákat épített, könyvet írt Német és francia orgonaépítészet és orgonaművészet címmel, a régi német orgonák védelmében is felemelte szavát.
„Nem a mások iránti jóságból vagyok szelíd, békeszerető, türelmes és kedves, hanem mert ezzel a magatartással a legmélyebb helytállásomat őrzöm meg. Egymásba fonódik a saját életem iránt tanúsított tisztelet és az, amelyben mások életéért odaadással cselekszem.” (Albert Schweitzer: Albert Schweitzer, a gondolkodó)
Amikor 29 éves korában tudomást szerzett arról, hogy Francia Egyenlítői Afrikában, a mai Gabonban orvoshiány van, ifjúkori fogadalma arra indította, hogy beiratkozzék az orvosi karra. 1913-ban sebészi szakképesítést szerzett, vizsgát tett a trópusi betegségekből, majd feleségével, Héléne Bresslauval elhajózott Gabonba.
Elsősorban a lepra és az álomkór gyógyítására törekedett, de az őserdei kórház rövidesen a bennszülöttek ezreinek lett menedéke.
(Első afrikai útjáról, a lambarénéi kórház alapításáról és gyógyító munkájának kezdeteiről Orvos az őserdőben című könyvében írt.)
Német állampolgársága miatt 1917-ben feleségével egy franciaországi internálótáborba hurcolták, majd Strasbourgban igehirdetői és orvosi munkát vállalt, Európa városaiban előadásokat tartott és hangversenyeket adott, hogy kórháza fenntartásához pénzt szerezzen. Csak 1924-ben térhetett vissza Lambarénébe, ahol nemzetközi támogatással végezte munkáját, sok kitűnő orvos, köztük a magyar Goldschmidt László közreműködésével. Kórházában a betegeket a hozzátartozók ápolták, ők takarítottak, látták el az egyéb teendőket. A kórház azóta állandóan tovább épül. 1969-ben már 80 épülete volt, 600 beteget tudott ellátni és ugyanennyi kísérőt befogadni. A világ minden részéből érkeznek Lambarénéba önkéntes orvosok és ápolónők, hogy segítsék a kórház működését.
A kezdetleges higiéniai körülmények, a betegek tudatlansága nehezítették gyógyító munkáját, mégis számos életet mentett meg. 1951-ben megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját, 1952-ben neki ítélték oda a Nobel-békedíjat, amelyet 1953-ban vett át. Ekkor elmondott, A béke kérdése a mai világban című beszédét világszerte kiadták. A díjhoz járó összegből telepet hozott létre a leprások számára.
1955-ben II. Erzsébet brit uralkodó a polgári személyeknek adható legmagasabb kitüntetéssel ismerte el tevékenységét. Halálos ágyán állítólag még Bachot hallgatott hanglemezről, majd elbúcsúzott munkatársaitól. A „Nagy Fehér Orvos”, ahogy Gabonban nevezték, 1965. szeptember 4-én hunyt el. Leprások ásták meg a sírját, gyalulatlan fakoporsóban helyezték a sírba, a lepratelep gyermekkórusának éneke kísérte utolsó útjára. Kórháza területén temették el, sírján egyszerű fakereszten csak ennyi áll: Albert Schweitzer.
Egykori gaboni házában múzeumot alakítottak ki, ahol személyes tárgyai és levelezése mellett különleges, orgonapedálos zongorája is látható, amelyen naponta gyakorolt, mielőtt adománygyűjtő európai koncertjeire elindult. Négy Goethe-tanulmányt is az utókorra hagyott, amelyekben irodalom- és filozófiatörténet elegyedik egymással, és a goethei erkölcsi eszmények kapcsán Schweitzer bölcselőként is szóhoz jutott etikai indíttatású korkritikájával.
Etikai nézeteit Az élet tisztelete című művében foglalta össze. Önéletrajzi írásai Életem és gondolataim címmel jelentek meg. Az utolsó polihisztorok egyike az egész emberiségért dolgozott, azt vallotta: „Humanista feladatunkat nem felekezeti vagy nemzeti hovatartozásunk alapján kell megítélnünk és végrehajtanunk.”
Nevét Hatvanban kórház viseli, életét több film is feldolgozta, legutóbb az Albert Schweitzer – Egy élet Afrikáért című német-dél-afrikai alkotás 2009-ben. A témához ajánljuk a NAVA gyűjteményéből az Albert Schweitzer: Életem, gondolataim című műsort:
