„Tudod mi a nevem? – A Holdsugár. / Ugy-e tudod miért sugárzom itten? / Ha lenn az éjjel hűvös árnyu már, / Örökre elveszhetsz a sanda vizben.” Ezen a héten a 131 éve elhunyt Guy de Maupassant gyönyörű versét ajánljuk.
Hegedüs Géza irodalmár szerint „úgy nevelkedett fel, hogy nyitott szemmel kell körülnézni a világban – és otthonossá vált a francia társadalom minden rétegében. Hittételként vallotta, s kezdettől végig gyakorolta, hogy világosan, szabatosan és szépen kell megfogalmaznia, amit megtudott emberekről és emberek közti kapcsolatokról.”
Szentkuthy Miklós szerint az alig 42 évet élt Maupassant életműve „ma is eleven erkölcsi, művészi és társadalmi képet ad, s az európai realista hagyomány kincseivel, cáfolhatatlan aktualitásával gazdagon, „modernségben” sem marad el korunk jelentős irodalmi alkotásai mögött.”
„De elsősorban szemlélődő vagyok. Ami tetszik nekem, azt jól megnézem. Amit jelentéktelennek látok, attól eltávolodom, nagyon udvariasan” – vallotta magáról a modern novella egyik atyja, aki nemcsak prózájában tudott kiteljesedni. Bár költészete nem annyira ismert, a Bel ami és az Egy asszony élete című remekművek szerzője verseivel semmivel sem marad le kortársaitól.
Guy de Maupassant 1850. augusztus 5-én Tourville-sur-Arques-ban született és 1893. július 6-án Párizsban hunyt el.
GUY DE MAUPASSANT: A HOLDSUGÁR DALA
Tudod, mi a nevem? – A Holdsugár,
Tudod, honnan jövök? – Az égre nézz fel,
Anyám ragyog, az éj hűs árnyu már,
Fákon, vizen futok lágy szökenéssel;
Tanyám a hüs fű, a meleg fövény;
Kuszom sötét falon, nyirfák tövén.
Mint kincsre szomju martalóc a házon,
Nincs melegem sohsem és sohse fázom.
Pici vagyok, mindenhol ott van
Fényem ragyogva, csendesen
Ülök a néma ablakokban,
A titkokat mind ellesem.
Most itt vagyok, perc mulva ottan;
A vad, a puszta réteken,
A tétovázó szerelem
Követi fényemet nyugodtan.
Aztán, mikor tüzem kilobban,
Lágy bú sajog a szivbe benn.
Tücsökdal, édes csalogány
A szilfa s fenyves ágbogán
Dallal köszönti jöttöm.
Aztán kezem a lyukba nyúl,
Hol reszketőn lapul a nyúl;
Mind felkel erre rögtön;
Merész ivekben ugrál
És oly picinyke, pöttön,
Nyúlt árnyak lenn az utnál.
A szirten, a haraszton
A dámvadat riasztom
S a hegy tüzes ünőit,
Mind felvigyáz, tünődik,
Rejt-e veszélyt az alkony,
Nincs-e vadász, ravasz nyom;
S lesi, hogy a hatalmas,
Tüzes szerelmü szarvas
Nem hivja-e panaszlón?
Ha kél anyám
S a hab dagad
Én hallgatag
Bús-halavány
Tüzet vetek
A part-falon.
A nedveket
Elaltatom;
S ha sugaram
Mélységeken inog
Az úttalan
Fél s azt hiszi gyilok.
De fényiben
Sok elpihen
S kit marnak a kinok,
Tüzén enyhülni fog.
Tudod mi a nevem? – A Holdsugár.
Ugy-e tudod miért sugárzom itten?
Ha lenn az éjjel hűvös árnyu már,
Örökre elveszhetsz a sanda vizben.
Éjjel veszélyes az erdő s fövény
Megbotlasz a sötét nyirfák tövén,
Én az ösvényt ragyogva mutatom,
Ezért bolyongok künn az utakon
(fordító: Kosztolányi Dezső)
