125 éve, 1901. február 2-án született az akkor Oroszországhoz tartozó litvániai Vilniusban Jascha Heifetz, a múlt század egyik legnagyobb hegedűművésze, a „hegedű császára”.
Jascha Heifetz lenyűgöző technikája és azonnal felismerhető hangzása szupersztárrá tette a hegedűművészek körében, de e látszólag könnyed képesség mögött keménység kitartás és nagylelkű szív rejlett. Miután a 19 éves Jascha Heifetz bemutatkozott Londonban, George Bernard Shaw így írt neki:
„Ha azzal ingerelsz fel egy féltékeny Istent, hogy ilyen emberfeletti tökéletességgel játszol, fiatalon fogsz meghalni. Komolyan azt tanácsolom, hogy minden este lefekvés előtt játssz el valami rosszat, ahelyett hogy imádkoznál. Egyetlen halandó sem merészelhet ilyen hibátlanul játszani.”
Már fiatalon hatalmas sikereket aratott a pódiumon
Jasha Heifetz (oroszul Ио́сиф Руви́мович Хе́йфец, azaz Joszif Ruvimovics Hejfec) csodagyerekként indult: a hegedűt háromévesen vette először kezébe, s hétévesen már Mendelssohn hegedűversenyével kápráztatta el a közönséget. Kilencévesen lett a szentpétervári konzervatórium hallgatója, mestere a neves magyar Auer Lipót volt.
Szentpétervárott 25 ezer ember előtt adott koncertjén a rendőrségnek kellett megvédenie a rajongóktól, tizenkét évesen pedig már Németországban turnézott. Amikor Fritz Kreisler otthonában zenélt, az őt zongorán kísérő komponista csak annyit mondott az egybegyűlt neves hegedűművészeknek: „Uraim, ezek után akár szét is törhetjük a hegedűinket a térdünkön”.
Meghívták Amerikába is, a Carnegie Hallban 16 évesen lépett fel. Az oroszországi forradalmak elől menekülve úgy döntött, Amerikában marad, az állampolgárságot 1925-ben kapta meg.
A hegedű császára világhírű lett
Még a legszigorúbb kritikusok is „a hegedű császárának” nevezték, nevét a zenei tökély fogalmával azonosították, kiemelték míves interpretációját, technikai készségét, hangszerének sima hangját. A precizitás páncélja alatt felszínre törő érzelmi intenzitását a pályatárs Itzhak Perlman „olvadt lávaként” jellemezte – ugyanakkor voltak olyanok is, akik kissé mechanikusnak tartották.
Heifetz számos lemezfelvételt készített, szerette a kamarazenét is. A zongorista Arthur Rubinsteinnel és a csellista Emanuel Feuermann-nal Beethovent, Schubertet és Brahmsot játszott, a nem mindennapi hármas – a későbbiekben Feuermann helyén Gregor Piatigorskyval – a „millió dolláros trió” néven vonult be a zenetörténetbe.
A II. világháború alatt a zongorán is kiválóan játszó Heifetz dzsesszkoncertekkel szórakoztatta az amerikai katonákat. 1953-ban izraeli turnéján műsorára tűzte Richard Strauss hegedű-szonátáját, a holokauszt után alig néhány évvel azonban az izraeli közönség nem akarta hallani a náci jelképnek tartott és nem hivatalosan betiltott Strauss-műveket. Heifetz nem engedett, „jutalma” az előadások utáni halotti csend volt, Jeruzsálemben még meg is támadták, egy merénylő többször megszúrta jobb karját.
Visszavonulva is játszott
1962-ben a Kaliforniai Egyetem hegedűprofesszorává nevezték ki, tanítványai közül többen is világhírnévre tettek szert. 1972-ben vállműtétet hajtottak végre rajta, amely csak részben volt sikeres. Ettől kezdve nem adott több koncertet, és lemezeket sem vett fel, szűk körben azonban élete végéig játszott.
Birtokában volt az 1714-es „Delfin” Stradivari és az 1740-ben készült „ex David” Guarneri. Utóbbi egy San Franciscó-i múzeumban található, s Heifetz végakarata szerint az „arra érdemes” hegedűművészeknek különleges alkalmakkor adhatják oda.
