„A mindegy-földön gázol, / Haláltalajon, melyen bármi megterem, / A tanúköveket takaró aszfalton. / Mindig, ha piros dátum jön” Ezen a héten az 5 éve elhunyt Térey Jánosra emlékezünk.
„Azt szoktam mondani, hogy a költészet a szükséges fölösleg: az a bizonyos kulturális kincs, ami nélkül boldogan él az emberek milliárdjainak zöme. Viszont azok a kevesek, akik szemük előtt tartják a verset, ugyanúgy boldogok vele, mint más a kártya- vagy a futballszenvedélyével, mind a mai napig. A regény erős állítás a világról, mondja Spiró. A vers pedig elsősorban erős érzelmi-érzéki benyomást ad. Közlés, ami – paradox módon – van, hogy a zenéjével hat leginkább. Kifejezetten csiszolt és formált, sűrített és tömörített, evidenciaszerű irodalom. Referencia, azaz tükrözött valóságdarab, aminek ad az ember egy formát. Ahogyan ezt a formát megképzi a szerző – például amivel díszíti, és amit elhagy belőle –, ahogyan benne van az egyénisége és a beszélt nyelve, attól vers egy vers vagy regény egy regény” – olvashatjuk Térey János Szükséges fölösleg című interjúkötetében.
Térey János Köztisztaság tér című verse kilencedik verseskötetében jelent meg. A Moll érett és kíméletlen áttekintése a ma világának, a jellegzetesen magyar problémáktól a globális katasztrófákig és vissza, azonban szóhoz jut benne a szerző legbensőségesebb, legszemélyesebb lírája is.
Térey János magyar író, költő, drámaíró, műfordító 1970. szeptember 14-én született Debrecenben és 2019. június 3-án hunyt el Budapesten.
TÉREY JÁNOS: KÖZTISZTATSÁG TÉR
Papp Andrásnak
„Im, a vég, mely előre visz”
Illyés
1
Ocsúra és tisztabúzára osztani
E daliás magyarokat lehetetlen;
Nem sikerül szétválasztani őket,
Feketére-fehérre!
Hérosznak hívni a héroszt,
Csürhének a csürhét:
Az osztás ezúttal sem sikerül.
Ahol az emberszörny elszabadul:
E sötétülő szurdokban,
Az eleven húsmasszában
Egy pillanatra azt hihetni,
Hogy ádáz dühében mindenki egy:
Éppencsak a düh vektora más.
Vörösök és nemvörösök;
A rezsim szolgái,
S a rend által szétforgácsoltak:
Egymásban elvegyülve,
Mindenki nagyon koszosan.
Mindenki nagyon koszosan.
2
E „föltépett sebek” nem föltépett sebek:
Minden kipróbált gyógymód helytelen volt.
Nem gyógyultak be sosem.
Sohasem szelídültek
Feketére-fehérre.
Feketére-fehérre.
Az igaz düh ezen a téren,
Ezen a napon nem leli tárgyát;
A jogos bosszúvágy
Nem a vágyott célra talál.
Meddő keresés, dicstelen ásás.
E tizenhárom napig izzó fényességből
Egyetlen nap: szénfekete nap!…
Ez a vérfürdő, ez a ragyogás makulája.
Az is a szabadság,
Amikor kidugja fejét
A csatornából az emberszörny, kétségtelen.
Próbálják levegőnek nézni,
Mivel kényelmetlennek bizonyul.
Dicstelen ásás, meddő keresés.
…Szikével metszeni ki az esetet
A történetből, mint valami
Áttétet, burjánzó daganatot?
Oltókéssel fegyelmezni meg
Az elszabaduló ágakat és indákat… nem megy.
Próbálják meg nem történtté tenni
A tévesztéseiket. Daliás magyarok.
Kiigazítani a hanyatlás ívét;
Kiradírozni Mohácsot,
Mindahány másolatát;
Kiradírozni Mohácsot.
3
Izzó lávafolyam volt az a két hét,
S régen kővé dermedt ama láva.
Nevükön szólítandóak, de hogyan?
A szent suhancot szent suhancnak,
Néma tanúnak a néma tanút,
Csürhének a csürhét, magyarul…
De nem itt, de nem itt.
Ezen a téren nincsen szétválasztás.
Még hány vértóba mártja ujját
Hitetlen Tamás,
Míg elhiszi majd: ami emberi,
Az csak a bölcsőben tiszta; vagy ott sem?
Mindenki egy feneketlen dühében,
Egyedül a düh vektora más.
Egyedül a düh vektora más.
4
Akinek lúdbőrzik a háta, hogyha hallja
Az Egmont-nyitányt, ama jó magyar,
Akit a felnőtt évszakra tekintve
Kiráz a gyönyörteli hideg,
Nagyságos magyar ősszel:
Õ a parttalan vereséggel akar
Valamit kezdeni;
Az ismétlődő vereséggel.
A mindegy-földön gázol,
Haláltalajon, melyen bármi megterem,
A tanúköveket takaró aszfalton.
Mindig, ha piros dátum jön
– Március, október –,
Parodisztikusan, keserűen ismétel,
Utánozza a mozgalmat az utca;
Eszme hiányában csak a mozgást.
Eszme helyett csak a tornát.
