„Szabad akarattal bíró ember semmi állítást el nem fogad csupán azért, hogy valaki állítja, hanem ha arról meg van győződve” – írta a cenzúra és elnyomás ellen harcoló Táncsics Mihály. A gondolatok nyílt közlése, várható hatásuk mérlegelésének elhanyagolása gyakran veszélyes is lehet. Mondhatnánk: a cenzúra éppen e veszélyek megelőzését szolgálja.
Gondolatok ádáz gyilkosa: a cenzúra
Csakhogy nem mindegy: az olvasó, vagy az éppen aktuális hatalom védelmére irtják ki a cenzorok a megfogalmazott mondatokat, vagy akár az egész írásművet. A fejlett demokráciában élők borzongva veszik ezt tudomásul, holott a cenzúra létező valóság még ma is, ha nem is minden országban, s nem egyforma mértékben.
A „cenzúrázni” azt jelenti, hogy eltávolítjuk, blokkoljuk vagy megzavarjuk a másik kommunikációját. A „bírálat” viszont azt jelenti, hogy „hibásnak találni és hibásként kritizálni”.
Táncsics Mihály úgy tudta: a cenzúrát VI. Sándor római pápa gondolta ki, pár évvel a 15-16. század fordulója előtt. Valójában viszont cenzúra létezett már az ókorban is: időszámításunkból még csak nyolc év telt el, amikor Rómában betiltják Ovidius A szerelem művészete című művét, a szerzőt pedig száműzik. Annyiban azért igaza volt Táncsicsnak: a cenzúra igazi virágkorát a középkori Európában élte. A katolikus egyház 1644-ben, amikor a rettegett cenzori jegyzékbe került Moliére Tartuffe-je is, az írót a „megtestesült ördög”-ként bélyegezte meg. Száz évvel később Goethe Az ifjú Werther szenvedései című remekművének is a betiltás lett a sorsa, mégpedig abból a meggondolásból, hogy „fiatal embereket öngyilkosságra késztethet”.
1864-ben Victor Hugo (Nyomorultak), 1918-ben James Joyce (Ulysses), 1929-ben – Olaszországban – Ernest Hemingway (Búcsú a fegyverektől) ma már klasszikusként tisztelt alkotásait tiltották be, s a náci Németország első tömegméretű könyvégetései (1933) sem előzmény nélküliek. A cenzori ceruza elődje a tűz volt: egykor máglyára kerültek a Talmudot tartalmazó kódexek éppúgy, mint a reneszánsz szerzők, köztük Dante művei.
Magyarországon 1528. november 5-én (két évvel a mohácsi csatavesztés után) született meg az első cenzúraintézkedés. I. Ferdinánd király könyvvizsgálati hatóságot hozott létre (tagja többek között a bécsi püspök és a bécsi polgármester). A cenzúra akkor még csak vallási kérdésekre vonatkozott. Az 1724-ben létesült magyarországi helytartótanács 1730-ban elrendelte, hogy „a politikai és egyéb közügyi műveket előzetes vizsgálatra hozzá küldjék be”. A könyvcenzúra ekkor már nemcsak vallási, hanem nyíltan politikai üggyé is vált.
A cenzorok ceruzáját mindig a hatalmi akarat vezérelte. Amikor nemzetünk nagy gondolkodói felismerték a népnevelés fontos tényezőjévé vált kalendáriumok lehetséges szerepét, Mária Terézia kitiltotta belőlük a babonás meséket a napfogyatkozásokról és az érvágásra, a purgációra vonatkozó „tudománytalan” magyarázatokat. II. József az egyházi búcsúk hirdetését tiltotta meg cenzorai révén. Az abszolutista uralkodók cenzorainak különösen akkor fogott vastagon, ha a nép elégedetlenségét növelő, tekintélyromboló írások kerültek elő.
1838-ban egy álnév mögé rejtőző szerző röpiratában — Rövid értekezés a sajtószabadságról — félreérthetetlenül fogalmaz:
„A vélemények szabadsága végre oly jog, melynél fogva lehet a tévelygést igaznak tartani, a gonoszságot erénynek nevezni, a józan emberi ész vezérletét félrerúgva, egészen csak a testnek élni és a buja indulatok fertelmei közt baromkodni.”
Az igazán ravasz cenzor olykor csak kurtított, esetleg átírt. Angliában a XIX. század elején olyan Shakespeare-kiadás látott napvilágot, amelyből eltávolítottak „minden olyan kifejezést, amelyet nem lehetne kimondani hangosan családi körben”. Később a szovjet olvasó sem sejthette, hogy amikor egy lap hasábjain oroszul megjelent Irwin Shaw Gazdagok és szegények című regénye, a túlontúl „éber” fordítás során nemcsak a cselekmény lett kissé más, hanem olykor a szereplők is elcserélték a mondandójukat egymás között.
De kanosszát járt a különböző kormányok cenzori hivatalaiban Lawrence Lady Chatterley szeretője című, erotikus tartalomban gazdag regénye éppúgy, mint Orwell látomása, az 1984, s Nabokov Lolitája, vagy Szolzsenyicintől az Ivan Gyeniszovics egy napja.
Nabokov megalkuvást nem ismeri a cenzúrával kapcsolatos nézeteit, és azt mondta: „Minden műalkotás a cenzúra felett áll. De a cenzúra természetesen attól függ, hogy mit nevezünk könyvnek. A könyv, mindenekelőtt a regény, műalkotás, és minden korlátozás felett kell állnia.”
Körülbelül kétszáz éve bölcs előrelátással jelentette ki Thomas Jefferson amerikai politikus: „Egyetlen kormány sem lehet meg cenzorok nélkül.” Biztos van néhány olvasónk, aki még emlékezhet rá, miként tanultak a szocializmus építésének korszakában írók, nyilatkozók öncenzúrát, az olvasók pedig „a sorok közti közlések megértésének tudományát” – látva, hogy a sajtó pártirányításának mennyi írásmű, rádió- és tévéműsor esett áldozatul. Például a Tiszatáj vagy a Mozgó Világ című folyóirat egy-egy száma, de bezúzott könyvekről, dobozban maradt filmekről is szól a fáma. Gömöri György írja a hatvanas évek Magyarországáról, hogy „nyári ottlétemkor túl sok hiteles értesülést szereztem a magyar irodalom helyzetéről, különös tekintettel a cenzúra áldásos működésére, és az elvtársak ettől felkapták a vizet”.
Az írástudók leleményességén, bátorságán múlott, mennyire sikerült kijátszaniuk a mindenkori cenzorok éberségét. Iskolai tanulmányainkból jól ismert példa erre Arany János A walesi bárdok című versének keletkezése. A megszívlelendő tanulságot a kortárs magyar irodalom nagyja, Konrád György – kinek A városalapító című regényén ugyancsak találtak munkát a kor cenzorai – ekképp fogalmazza meg:
„Szellemi hatalma csak annak van, aki nemhogy az állam, de még a jóisten, sőt, a kedves közönség kedvéért sem cenzúrázza magát.”
