„A nő a tulajdon tetszésére cicomázza magát. Nincs férfi, aki ezért jobban csodálná, asszony, aki jobban szeretné.” Jane Austen nem sokat foglalkozott a külsejével vagy az aktuális divattal. Regényeiben sokkal inkább kifigurázta a hiúságot, mintsem dicsérte volna.
Az 1775. december 16-án született és alig 41 évesen, 1817. július 18-án elhunyt Jane Austen kultusza mit sem veszített erejéből a XXI. században, sőt, a szerző életét és műveit tekintve egyre nagyobb és komolyabb figyelem fordul felé. Külön iparág épült rá az irodalomban (regényeinek tovább- és átírása, ill. fanfiction-ök terén), a filmiparban (Mr. Darcy és társainak újabb s újabb megformálására soha nem lankadó figyelemmel fordul a hű közönség), a turizmusban (életének fontosabb állomásai — Bath, Southampton és Winchester –, állandó kiállításokkal és túrákkal kecsegtetnek) és a divatban is. Egyes felmérések szerint az angol olvasók körében mind a mai napig Jane Austen az egyik legolvasottabb író, az utóbbi évek remek filmfeldolgozásainak köszönhetően valóságos reneszánszáról beszélhetünk. Ennek egyik titka, hogy jól ismeri az általa ábrázolt társadalmi közeg, a korabeli angol középosztály életét, az anyák különböző praktikáit, hogy lányaikat a lehető legelőnyösebben adják férjhez, s minden bizonnyal ismerte a szerelem csodáját is, annak minden árnyoldalával együtt.
A történelem sodrában
A XVIII-XIX. század fordulójára az ország lakossága elérte a 9 milliót, de míg 1780 körül „csak” 20 százaléka élt városokban, 1850-re kényszerből vagy jobb megélhetést remélve már közel 60 százalék a várost választotta. Noha Austen nem volt különösebben szociálisan érzékeny és még kevésbé politizált — kivételnek tekinthető a Mansfield park című regénye, melyben élesen megjelennek a társadalmi különbségek –, a korra és társadalmi típusokra jellemző életformákba bepillantást enged.
Ekkoriban valóságos divattá vált Angliában az utazás, a távoli tájak kultusza, aminek következtében sok-sok jól nevelt, fiatal, vallásos úriember elszörnyedve látta, hogy otthoni jólétének kellékeit, a teát, a dohányt, a cukrot és a rumot vadállati kegyetlenséggel csikarják ki a fekete rabszolgákból. Az írónő születése előtt, 1772-ben egy emberbarát csoport felszabadított egy Angliába hozott feketét a „Habeas corpus” segítségével. Az ügy folyományaként a bíróság kénytelen volt kinyilvánítani, hogy az angol jog nem ismeri el a rabszolgaság intézményét, amit Austen hősnője, Fanny Price is elítél.
Miután a szigetország bekapcsolódott a Napóleon elleni háborúba, Austent sem hagyták hidegen a kontinensről érkező hírek; a katonaság és a vele együtt járó életforma mégis kissé idealizálva, megszépítve jelenik meg a regényeiben. Az írónő leírása szerint divattá vált katonának menni, a szolgálat önfeledt szórakozással, költekezéssel és bálokkal járt együtt. A valóságban azonban az angol hadseregben poroszos fegyelem uralkodott. Kihágásért akár 500 ütés is járt a „kilencfarkú macskának” is becézett korbáccsal.
Austen azonban nem tényekkel, egzakt tudományokkal és politikai, társadalmi változásokkal kívánta megismertetni olvasóit, ő szórakoztatni akart, valószínűleg azért, mert maga is szórakozni vágyott. Kiváló megfigyelő volt, s tapasztalatait, élményeit élvezetes stílusban tudta előadni. Szeretettel és nem kevés humorral ábrázolta ezt a ma már talán kisszerűnek tűnő világot. A kezdeti próbálkozások után 1795 körül kezdte el írni első igazi regényét, amely kezdetben még az Elinor és Marianne címet viselte, s csak később lett belőle Értelem és érzelem. Alig fejezte be, máris újabb regénybe kezdett, s 1796-97-ben First Impressions (Első benyomások) címen elkészült a Büszkeség és balítélet első változata. E korai regények utolsó darabja az 1798-99-ben keletkezett Susan, amelyet később A klastrom titka címmel ismerhetett meg a közönség. Az Értelem és érzelem c. regényét 1811-13-ban írta, amit a Mansfield park című regénye követett, majd rögtön ezután nekifogott az Emma megírásának – ezt 1815 decemberében adták ki. 1817 januárjában kezdett bele az üdülőhelyeket és a hosszas betegeskedést kifigurázó, öngúnnyal fűszerezett Sanditon című munkájába, amely végül befejezetlen maradt. 1817 májusában gyógykezelésre Winchesterbe szállították, ott is halt meg július 18-án.
Stílus és cicoma
„Longbourn csak egy mérföldre feküdt Merytontól, s így könnyen elérhető volt a fiatal hölgyeknek. Hetenként háromszor-négyszer kedvük támadt átsétálni, hogy meglátogassák nagynénjüket, és benézzenek egy közeli divatáruboltba. A család két legfiatalabb tagja, Catherine és Lydia, különösen gyakran tett ilyen rokoni látogatást; lelkük üresebb volt, mint nénjeiké, s ha jobb dolguk nem akadt, egy merytoni sétával elütötték a délelőttöt, és témát is találtak az esti társalgáshoz; bármilyen eseménytelen is általában a vidéki élet, mindig sikerült valami érdekes hírt megtudni nagynénjüktől. Újság és örömhír most éppen akadt, mert nemrég egy ezred katonaság érkezett a szomszédba, azzal, hogy ott töltik az egész telet, s Merytonban ütötték fel a főhadiszállásukat.” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)
Noha a Büszkeség és balítélet sokkal inkább a jellemábrázolásról szól, mintsem a kor öltözködési szokásainak és divatjának bemutatásáról, Austen nem hazudtolja meg magát, és ebben a regényében is el-elejt néhány szúró mondatot a hiúságról és a stílus viseletéről, sőt viseléséről. Az 1789-es francia polgári forradalom nagy hatással volt a XVIII-XIX. század fordulójának viselkedési, étkezési és öltözködési szokásaira egész Európában. A feltörekvő polgárság a magasabb társadalmi osztályok szokásait kezdte magáénak tudni, és viszont, a régi, nagy múltra visszatekintő nemesi ranggal bírók a polgárság egyszerűségével kezdtek azonosulni, mindezt megszínezték a külhonból visszatérők: az afrikai, a török és a keleti stílus is helyet kapott. És ismét felfedezték az ókori értékeket, ahol szintén a nép volt hatalmon. Az egyszerűséget és a kényelmet szem előtt tartva a férfiak és a nők egyszerűsítették ruhatárukat, megszabadultak a nehéz szövetkabátoktól, a hatalmas alsószoknyáktól és mindenféle cicomától. Aki divatosan kívánt öltözködni, az a klasszikus, ókori értékeket kiemelve a világos, tompa színeket viselte, ha pedig valaki kicsit „merészebb” volt, választhatta az orientális szín- és mintavilágot. Így öltözködtek Jane Austen hősnői is.
„Mrs. Gardiner első dolga az volt megérkezése után, hogy szétosztotta az ajándékokat, és beszámolt a legújabb divatról.” Kész ruhák megvásárlására csak igen ritkán volt lehetőség ekkoriban, a legtöbb ruhát szabók készítették, vagy a családtagok, barátnők egymásnak varrták ruháikat, szabták át régi, megunt darabjaikat. Egy 1789-ben írt levelében Jane Austen is megjegyzi: „Nem tudom eldönteni, milyen legyen az új ruhám. Bárcsak készen vásárolhatnék egyet!”.
Austen regényeit összehasonlítva talán a gótikus fordulatokat is tartalmazó A klastrom titkában foglalkozik legtöbbet önmagával a főszereplő. Az ifjú hősnő, Catherine Morland egyszer a külsején, máskor meg a ruháján morfondírozik, legkevésbé a gondolatainak mélységén, mégis ezt oly szerethetőn teszi, hogy hiúsága és öltözködési „mániája” inkább humorral, mint gúnnyal vegyített helyszínt nyújt a szerző számára. El tudom képzelni, hogy Austen valósággal lubickolt jobbnál jobb ötletei közt ugrándozva, mikor lejegyezte azt a részt, amikor Catherine hosszan tépelődik azon, hogy mit vegyen fel egy bálba. A hosszú gondolatsor lényege szerint AFfusten nem fordított feleslegesen sok időt a külsejére:
„Milyen ruhát, milyen fejéket viseljen – ez volt most Catherine legfőbb gondja. Aligha menthető érte. Az öltözék felületes megkülönböztető jegy, s a túlzott törődés vele nemegyszer önnön célját hiúsítja meg. Catherine nagyon is jól tudta ezt; csak az elmúlt karácsonykor nyert dédnagynénikéjétől kioktatást e tárgyban; szerda éjjel mégis tíz percig feküdt ébren, latolgatva, vajon a babos avagy a hímzett muszlinruháját viselje-e, s csupán az idő rövidsége akadályozta meg abban, hogy estére új ruhát vásároljon. Márpedig ez súlyos tévedés lett volna, ha nem is ritka, amiről azonban csak az ellenkező nem egy tagja győzhette volna meg, nem a magáé; fivér inkább, mintsem dédnagynéni, mivel csupán férfiember lehet tudatában annak, minő érzéketlenül viseltetik a férfi az új toalett iránt. Számos hölgy érzéseinek szolgált volna sanyargatására, ha valaki megérteti velük, milyen kevéssé hat a férfiszívre az ő öltözéküknek bármelyik drága vagy új darabja; mily kevéssé befolyásolja a hölgyek muszlinjának szövete, s mily kevéssé fogékony gyengéd érzelmekre a babos vagy az ág-bogas minta, a fátyolszövet avagy az ottomán iránt. A nő a tulajdon tetszésére cicomázza magát. Nincs férfi, aki ezért jobban csodálná, asszony, aki jobban szeretné. Takaros, divatos megjelenéssel beéri az első, s a kopottas avagy kedvezőtlen külső teszi kellemetessé az utóbbinak szemében. Catherine nyugalmát azonban eme mély megfontolásoknak egyike sem háborgatta.” (Jane Austen: A klastrom titka)
Fotók: janeausten.com, mollands.net, Wikimédia
