Nyolc esztendő nem kevés egy színházigazgatói székben, hozzáadva még öt, már igazi eredménynek tekinthető. Márpedig Pukás Tamás újabb öt évre kapott kinevezést a Centrál Színház igazgatására. Nem ritka, hogy a politika befolyásolja, ki vezethet egy színházat, a Centrál és társulata jól járt a főpolgármesteri döntéssel. Az ünneplés apropójából Puskás Tamással Zelki János beszélgetett
Volt pezsgőbontás és ünnepség?
Volt. Mi nagyon sokat és nagy kedvvel dolgoztunk az elmúlt 8 évben. Olykor fárasztó volt, néha kilátástalan és kimerítő, de végig nem múló kedvvel tettük a dolgunkat. Így aztán komolyan aggódtunk, amíg ki nem derült, hogyan is végződik a pályázat. Akkor mindenki nagyon izgult. Egyik színésznőmet kórházba szállították egy forgatásról, a színpadmesterem nagyon komoly szívpanaszokkal kórházba került – nem volt könnyű időszak. Amikor aztán felszállt a fehér füst, és megtudtuk, hogy én leszek a következő 5 évben is a színház igazgatója, nagy volt az öröm és a megkönnyebbülés. Akkor ittuk a pezsgőt.
A színházigazgatókat egy ideje nem politikamentesen szokták kinevezni. A legutóbbi időkben a politika a hozzá közel álló embereket ülteti szívesen igazgatói székbe.
A színházak fenntartója az állam, illetve az önkormányzatok. Ők a tulajdonosok, így vehetjük magától értetődőnek is, hogy szeretnek beleszólni abba, hogy kié legyen a vezető szerep. Ezzel nincs is semmi baj. Amennyiben kizárólag szakmai kérdéseket mérlegelnek, s azok figyelembe vételével hozzák meg döntésüket, azt el lehet fogadni. Sokszor felmerül azonban a gyanú, hogy nem a szakmai tudás, nem az ütősebb ajánlat, hanem a politikai hovatartozás dönt ebben a kérdésben, ez pedig mindenképpen sajnálatos. Legfőképpen azért, mert a közösség kárára van, ha a tulajdonos nem a közt szolgálván akar legjobb igazgatót találni és kinevezni, hanem a saját hatalmi érdekeit részesíti előnyben. Valóban feltűnő, hogy vidéki városainkban mostanság komoly és kétséget kizáró jobboldali váltás következett be a színházak élén. Lehet, hogy népszerűtlen mondatot fogok mondani: az elmúlt időkben, a balliberális oldalon sem történt ez másképp. Az igazán nagy baj az, ha minden szakmaiságot félretolva, tisztán politikai, hatalmi koncentrációs döntés születik. Budapesten előttem is már egy sor igazgatót kineveztek a tavasz folyamán, még az önkormányzati választások előtt, és ezeket az igazgatókat, (Máté Gábort, Eszenyi Enikőt, Mácsai Pált, Bálint Andrást) a később hatalomra jutó önkormányzati erő támogatásával nevezték ki. Ami engem illet, hálás szívvel mondhatom, hogy a bizalmat érzem a kinevezésem révén, hiszen Tarlós István egyszemélyű döntése volt ez.
A pályázatot egy személyben Tarlós István bírálta el, és egyedül ő döntött?
Az eddigi gyakorlat szerint a színházigazgatói pályázatokat szakmai oldalról vizsgálta egy grémium, s a végső döntést a főváros kulturális bizottsága hozta meg, ami már egy politikai testület, ugye. Ebben a bizottságban minden pártképviselő ott ültek, ők hozták meg a döntést előkészítő javaslatot, amit az akkori rend szerint Demszky Gábor aláírt. Most nincsenek külön szakmai véleménynyilvánítások, ellenben van egy hét tagú bizottság, amit négy szakember és három politikus alkot. Ők ismerkednek meg a pályázatokkal, ők hallgatják meg a jelölteket, ők mondanak véleményt, amit a főpolgármester vagy aláír, vagy nem. A középvezetők kinevezési joga Tarlós István hatáskörébe tartozik. Megkapja a javaslatot, megnézi, és azt mondja: ő lesz. És onnantól kezdve nem fellebbezhető meg a döntése. Az én esetemben egyébként hatan voltak, mert egyikük idő közben lemondott, és mind a hatan rám szavaztak.
Mi szerepelt a pályázatban, azon kívül, hogy folytatja, amit eddig csinált?
Legelőször arra gondoltam, hogy egyetlen mondattal fogok pályázni, ami így hangzik: „A gyakorló igazgató írhat bármit, pályázata maga az általa vezetett színház.” Ezt írtam az első oldalra. Eleinte azt gondoltam, nem írok semmi többet, aztán mégis megtoldottam egy 50 oldalas pályázattal. Azt írtam benne, hogy nagy, jeles színházat akarunk csinálni, nem apad bennünk az ez iránti vágy. Kikristályosodott az elmúlt 8 évben, hogy merrefelé és hogyan menetelünk, látjuk, hogy a repertoárunk itt, Budapest eme szerencsés helyén háromféle kell legyen. Játszunk komédiákat, zenés darabokat. Harmadikként pedig bemutatunk az egykori Vidámszínpad repertoárjától eltérő, komoly színműveket is. Erre az első nagyon komoly kísérlet A velencei kalmár volt, Haumann Péterrel a főszerepben. Azt írtam a pályázatba, hogy ezt a három dolgot szeretnénk tovább vinni.
Kortárs magyar szerzők művei is szerepelnek a tervekben?
Ha találunk olyan szerzőt… Hangsúlyoznom kell, hogy két színpadon dolgozunk, egy 435 férőhelyes, és egy 185 férőhelyes színpadon. Az elmúlt két évtizedben a Centrál Színház és elődje, a Vidámszínpad volt a főváros által legalacsonyabb mértékben támogatott színház, s ez most is így van. Ezért aztán nekünk nagyon figyelnünk kell arra az egyszerű törvényre, hogy olyan előadást kínáljunk, amely biztosan vagy nagy valószínűséggel megtölti a nézőteret. Amikor döntök arról, hogy milyen színművet mutatok be, akkor arról döntök, hogy lesz-e ebből remélhetőleg 50 teltházas előadás.
Ez akkor azt jelenti, hogy a nézettségre, a popularitásra nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Hogyan egyeztethető ez össze a művészeti szempontokkal?
Van ellentmondás, de tudok vigasztaló szavakat mondani. A világirodalom, a színházcsinálás legnagyobb alakja, Shakespeare is kénytelen volt olyan előadásokat színre vinni, amelyekkel sok nézőt tud becsalogatni. A Globe Színház 1200-as nézőtere megtelt annyiszor, hogy megéljenek belőle. Ez nem egy képtelen kihívás. Az ellentmondás az, hogy vannak olyan kvalitásos darabjai a világirodalomnak, és vannak olyan rendezők is, amely műveket és rendezőket én a magam részéről nagyra értékelek, mégis a mi színházunkban nem szerepelnek, mert feltételezem, hogy az ide járó emberek érdeklődése nem tarthatnak számot. A Centrál Színház igazgatójaként nekem nem az a dolgom, hogy önmagamat kiteljesítsem, a saját vágyaimat valósítsam meg parttalanul és korlátlanul, hanem az, hogy érzékeljem, hogy a mi nézőközönségünknek mi az igénye, olyan darabokat mutassak be, amelyek őket boldogítják, de amit nem tartok sokra, az persze szóba nem jöhet.
Van ebben valami tulajdonosi szemlélet, egy menedzser megközelítése is, hogy a színházigazgató Puskás Tamásnak az szerzi a legnagyobb örömet, hogy a közönség megtölti a színházat, és ennek alá tudja rendelni olykor a személyes ízlését is.
Soha nem gondolkoztam a színházról másképpen. Ha a sors különben úgy hozná, hogy egy 100 személyes kis színháznak lennék a vezetője, akkor lehet, hogy megcsinálnám Budapesten a legkomolyabban vehető avantgarde kis színházat.
Lenne is hozzá kedve?
Nekem pontosan ahhoz van kedvem, amit csinálok. Munkáscsaládból származó srác vagyok, akinek egyébként a szülei műszaki értelmiségiek voltak, de a hatvanas évek elején nagyon szegények voltunk, és színházat szerintem 10 éves koromig nem is láttam, csak kívülről és akkor sem tudtam, hogy mi az. Lehet mondani, hogy az ízlésem inkább valami plebejus értelemben meghatározott, semmiképpen nem a magas kultúra felé szocializált. De így nagyon jól érzem magam, nagyobb levegőket kéne vennem reggelente, ha egy száz férőhelyes színházat vezetnék. Bár 1992-ben az egyetemi színpadot vezettem, s az egy egészen másfajta dolog volt, de két-három évig azt is örömmel és igyekezettel csináltam.
Viszonylag hamar elment a kedve tőle…
Nem a kedvem ment el tőle, hanem megszüntették. Nekem nem ment el a kedvem. Az egyetemektől hatalmas pénzeket vontak el akkoriban, és úgy döntöttek, hogy az első, amit csökkentenek, nem a tanárok fizetése lesz, hanem az egyetemi színpad támogatása. Akkor meghaltunk.
Ugyanakkor létezik egy Puskás Tamás színész is. Ez még megy, ez belefér az időbe meg a lehetőségekbe?
Puskás Tamás, mint színész egyre kevésbé létezik. De azért a színpadunkon nagy sikerrel játszott Central Park West egyik szerepét boldogan játszom Rudolf Péter, Nagykálózy Eszter, Radnai Csilla és a feleségem oldalán.
Mindig azt mondja, hogy a feleségem, nem szokta kimondani a nevét. Miért nem?
Nem tudom. Pedig boldogan kimondom: ő Básti Juli, csak nem akarok feleslegesen dicsekedni vele. A főváros egyik legújabb döntése szerint a színházigazgatók nem végezhetnek fizetés ellenében rendezői és színészi munkát – ezzel én egyáltalán nem értek egyet. A színházigazgató akkor végzi jól a dolgát, ha a színháza sikeres és jól megy. Ha emellett van energiája, amelyet egyébként a családjától von el, amivel még rendez, vagy ne adj’ isten játszik, akkor ez a munkakörén kívül eső munka, amit honorálni kell.
Most megnyugodott? Nagy lélegzetet vett a társulat, a műszaki személyzet, a kórházból kijöttek a pszichoszomatikus tünetekkel kezelt dolgozók, megnyugodott mindenki?
Mindannyiunkban van egy nagy adag megkönnyebbülés, hogy csinálhatjuk tovább, hogy az eddigi energiánk nem vesztek kárba, stb. Ez öröm mindenki számára, ami új lendületet adhat.
Mozgásban lenni, mindig igyekezni valami cél felé és nem sodródni, ez nagyon fontos, ha az ember jót akar. Tudjuk, ismerjük az entrópia tartalmát, hogy minden a legkisebb energiaállapot felé tör a fizikában. Mindennap munkálkodni kell, pont úgy, mint amikor az őserdőben kihasít magának valaki egy területet, azon mindennap dolgoznia kell, hogy az övé is maradjon. Így munkálkodunk mi is.
Van új gyógyszer? Van új recept?
Új recept nincs, ezek, amiket mondtam, mindenképpen alappillérei a színházcsinálásunknak. Ténykérdés, hogy Sondheim Kis éji zene című darabja az eddig említettekhez, amiket hosszan soroltam az előbb, mindenképpen egy előrelépés az eddigi darabkínálatokhoz képest. Természetesen komédiában a Woody Allan komédiáinál jobbat és ütősebbet nem fogunk tudni felvonultatni, de ilyeneket próbálunk ezentúl is. Hogy a harmadik kategóriában hogyan fogunk előrelépni, ezt majd meglátjuk, de ott is igyekszünk. Valóban, ha úgy tetszik, hitelkérdés, ami a mai időkben egy érzékeny szó a nehéz gazdasági körülményeink között, de hitel kérdése. Szerintem a Centrál Színháznak egyre több a hitele, és így egyre inkább próbálkozhat olyan dolgokkal, amik eszünkbe se juthattak volna néhány évvel ezelőtt.
Térjünk vissza egy percre a kortárs szerzőkre…
Ha olyan kortárs darab akadna a kezembe…
Meg kell rendelni.
Ez azért nem ilyen egyszerű. A múlt századelő írói, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és a többiek olyan helyzetben alkottak, hogy az élet, az egzisztenciális kényszer, mintha a tehetségüknek olyan ostora lett volna, amiből a legjobb jött ki. Lehet, hogy a befutható pálya a századelőn reménytelibbnek tűnt, mint amit a jelen körülmények kínálnak egy szerzőnek. Nem tudom… Vannak sikeres szerzőink: a Hamvai Kornél, Térey János, Egressy Zoltán például. Vagy Nádas Péter, akinek Találkozás című darabjánál szívfacsaróbbat és számomra kedvesebbet nem nagyon tudnék mondani, de eszembe nem jutna, mert az emberek érdeklődése nem fordul ebbe az irányba, itt nálunk nem is keresnék, nem érdekelné őket.
Biztos, hogy ilyesmivel nem lehetne becsalogatni a nézőket a Centrálba?
Talán majd egyszer igen, de ahhoz találkoznia kell valahogyan annak, amit ők írnak azzal a valamivel, amit a hely szellemének, az átalakulóban lévő genius locinak nevezünk.
Zelki János
