„Mondani sem kell, ez a típusú színház párját ritkítóan magas fokú összpontosítást, egymásra figyelést követel meg a szereplőitől…”
Vecsei H. Miklós átír, ifj. Vidnyánszky Attila megrendez. Újabb Sztalker Csoport-előadásokat láttunk, a két darab egymás mellé helyezve azt is megmutatja, honnan indultak a fiatal művészek, és jelenleg merre tartanak. Egy biztos: sokat tudnak az életről.
A Liliomfi a Budaörsi Latinovits Színházban
2015 óta játssza a társulat a korai, befutást biztosító Liliomfit. A Sztalker Szigligeti Ede és Makk Károly nyomába lépve (majdnem) felhőtlen kacagásra ingerel, de ezt teljesen más eszközökkel éri el, mint ahogy a mester tette a filmvásznon hatvan évvel ezelőtt.
A Liliomfi fillérekből, sufnimódszerekkel összebütykölt zseniális kompozit, melyben a temérdek apróbb és nagyobb, rejtett és explicit geg mellett a történet gyakorlatilag jelentőségét veszti (emiatt nem ártalmas, ha az ember látta a filmet). Az este minden pillanata a színjátszást és a színházat ünnepli, hozsannázza, karikírozza és oltalmazza, van benne bábeli nyelv- és kommunikációs zavar, önreflexió, negyedik fal-áttörés, a tér összes pontját játékba hozó rendezés, és sok-sok aktuális poén a feltűnőbbektől (Áder János nevével való szójáték) az alig észrevehetőkig (amikor az egyik szereplő belép és harsány Wilkommen-nel köszöntik, felhangzik egy rövidke zongorafutam a Kabaré idevágó slágeréből). Mindezek az újszerű rendezéseivel mára jogos hírnevet kivívó ifj. Vidnyánszky sui generis törvényszerűségei: a színész-rendező innen indult, itt (is) fejlesztette-csinosította komplex formanyelvét, mely a Liliomfiban még mentes a sötét kolorittól, „csak” játékos, ötletektől duzzadó, pajzán, és elementárisan sodró. A Színművészetin frissen végzett, vagy még oda járó, túlhevített színészek akrobatikusan ugrabugrálnak, száguldoznak, cikáznak, bohóckodnak a közönség soraiba nyúló, pallókból felépített játéktérben, olyan sebességgel, mintha felgyorsított mozgóképet látnánk. Közben beszélgetnek a nézőtérrel, velem például Rujder Vivien (Erzsi), Gyöngyösi Zoltán (Kányai fogadós) és Lestyán Attila (ifjú Schwartz) is elcsevegett, konfettit szórnak a fejünkre, a szünetben cigányzeneszóra (zene: Kovács Adrián) üdítőt és zsíros kenyeret osztogatnak, „civilként” beszólogatnak egymásnak, kritizálnak, elfelejtik a szöveget, ki akarják lökni a másikat a rivaldafényből („Ne takarjon!” – Szemere Vera a filmben)… Mint a profik.
Mondani sem kell, ez a típusú színház párját ritkítóan magas fokú összpontosítást, egymásra figyelést követel meg a szereplőitől: nem mintha erre más előadásokban nem lenne szükség, de ha a színész itt bizonyít, miféle komoly akadályokba botolhat még? Legyen csak teátrista, ami a szíve vágya, amit a végén Liliomfi (Szabó Sebestyén László) – az előadás addigi hangvételével erős kontrasztban – halkan, de határozottan kér az idősebbektől, a hatalomtól, akárkitől. „Hagyjanak minket játszani!”.
Így legyen.
A Woyzeck a Nemzeti Színházban
A Liliomfi könnyedségének és masszív súlytalanságának kevés nyomát lelni fel a Nemzeti Kaszás Attila termében látható Woyzeckben. Pedig ötletrobbanásból, a mindent bele-hangulatból, a harsányságból, a tömegjelenetből, a reflexióból, a közönségre kacsintásból itt sincs hiány, de a „vidnyánszky-puzzle-k”, formaelemek színesen kavargó játékforgatag helyett egy lassan elboruló, gyilkosságig sodródó psziché szolgálatába vannak állítva. Büchner befejezetlenül maradt műve a Sztalker látomásában szemkápráztató, súlyos gondolatokkal megtűzdelt paneldráma lett: a hős egy – feltehetőleg – lakótelepi lakás négy fala közé szorulva vegetál, s jellegzetes gettólakók veszik körbe, lecsúszott alakok, kisstílű maffiózók, kurvák, alkoholisták. Ő maga gyógyszerdrog-függő (borsószemek helyettesítik a pirulát, melyekkel a színészek a nézőket is derekasan megdobálják), és depressziós, piti kalandokra éhes feleségével együtt szívesen menekül a televalóságba.
A tévében látott színes-szagos csodák keverednek a gyógyszer hatásával és a valóság foszlányaival, s ebből a különös kevercsből épül fel a Woyzeck hol harsány, hol véresen erőszakos, hol álomszerű világa. Időnként tizenvalahány színész tülekedik a színpadon, máskor varázsütésre kiürül a tér, minden elhallgat, és Woyzeckkel és rémítő gondolataival találjuk magunkat szemközt: hol röhögünk az abszurd hallucinációkon, hol összeszorul a szívünk egy-egy monológ, nyugtalanító példabeszéd, visszhangzó őrültség hallatán. Bohózat és tragédia egy jelenetben összevarrva, provokatív váltások, rendkívül erős színészi gárda jellemzi a Nemzeti előadását: az aktorok itt is belakják a teret, kibeszélnek a díszlet-ablakokból, frászt hozva a gyengébb idegzetűekre, vagy eljátszanak a színész-civil köpönyeg ki- befordításával: itt is ordít a zene, és együtt énekel mindenki, mint a Liliomfiban, néha még nevetni is tudunk. De hogy nem fülig érő szájjal távozunk az épületből, ahogy Budaörsről, az teljesen biztos.
Hegedüs Barbara
